11. Kérdések

A CNN adta le először a történetet.
Örültem, hogy a hírek még azelőtt lementek, hogy suliba mentem volna, nyugtalanul hallgattam, hogyan fejezik ki az emberek a fontos dolgokat, és mekkora figyelmet tud az magára vonni. Ez egy lesújtó nap volt, szerencsére. Volt egy földrengés Dél-Amerikában és egy politikai emberrablás a Közel-Keleten. Szóval ez csak a végén került elő néhány pillanatig, pár mondat és egy szemcsés kép által.
„Alonzo Calderas Wallace-t, a sorozatos erőszakos cselekedetekkel és gyilkossággal gyanúsított személyt, akit köröztek Texas és Oklahoma államban, letartóztatták múlt éjszaka Portland-ben, Oregon államban egy névtelen bejelentésnek köszönhetően. Wallace-t eszméletlenül találták meg egy sikátorban ma kora reggel, mindössze néhány méterre a rendőrségtől. A hivatalos személyek még nem tudják megmondani, hogy kiadják-e Houston vagy Oklahoma City-nek, hogy ott álljon bíróság elé.”
A kép homályos volt, egy rendőrségi célra készített felvétel, és a kép készítésekor sűrű szakálla volt. Még ha Bella látta is, valószínűleg nem ismerte meg. Remélem, hogy nem tette, ez szükségtelenül megijesztette volna.
„Nem lesz nagy sajtóvisszhangja itt a városba. Ez túl messze történt, hogy felkeltse a helyi érdeklődést.” Mondta Alice. „Jó ötlet volt Carlisle-tól, hogy kivitte őt az államból.”
Bólintottam. Bella nem szokott sokat TV-t nézni, és még nem láttam az apját se mást nézni a sportcsatornákon kívül.
Megtettem, amit tudtam. Ez a szörnyeteg többé nem fog vadászni, és én nem voltam egy gyilkos. Nem mostanában, akárhogy is. Helyes dolog volt megbízni Carlisle-ban, de még mindig azt kívántam, hogy a szörnyeteg ne ússza meg olyan könnyen. Reménykedésen kaptam magam, hogy kiadják Texas-nak, ahol a halálbüntetés elég gyakori…
Nem. Ez nem számított. Magam mögött kellett hagynom ezt, és fontosabb dolgokra kellett koncentrálnom.
Bella szobáját kevesebb, mint egy órája hagytam el. Máris arra vágytam, hogy újra láthassam.
„Alice, bánnád –”
Leállított. „Rosalie fog vezetni. Meg van sértődve, de tudod, hogy imádja a kifogásokat, hogy mutogassa a kocsiját.” Alice felnevetett.
Rávigyorogtam. „Találkozunk a sulinál.”
Alice felsóhajtott, és a vigyoromból grimasz lett.
Tudom, tudom – gondolta. Még nem. Várok addig, míg kész nem leszel bemutatni engem Bellának. Tudnod kellene azonban, hogy ez nemcsak az én önzőségemről szól. Bella is kedvelni fog engem.
Nem válaszoltam neki, miközben kisiettem az ajtón. Ez egy másik szemszögből mutatta be a helyzetet. Bella meg akarta ismerni Alice-t? Akart egy vámpír barátnőt?
Bellát ismerve… ez az ötlet valószínűleg a legkevésbé zavarná őt.
Homlokomat ráncoltam. Amit Bella akart és ami a legjobb volt számára, az két különböző dolog volt.
Nyugtalanságot kezdtem érezni, miközben leparkoltam Bella kocsifelhajtójára. Az emberi bölcsesség azt mondta, hogy a dolgok másképp néznek ki reggelente – hogy a dolgok megváltoznak, míg alszol rájuk egyet. Másképp nézek ki a köd gyenge fényében Bella számára? Még vészjóslóbban, vagy kevésbé, mint amilyen voltam az éjszaka sötétében? Az igazság megérett benne, míg aludt? Félni fog végre tőlem?
Álmai azonban békések voltak múlt éjszaka. Mikor kimondta a nevemet, újra és újra, akkor mosolygott. Többször is kérlelve motyogta, hogy maradjak. Ez nem jelent semmit mára vonatkozóan?
Idegesen vártam, hallgatva a házon belüli zajait, a haját összefogta egy rendetlen fonatba, ami a tarkójánál szét is vált. A vastag zöld pulóver, amit viselt nem volt elég ahhoz, hogy vállát ne húzza össze a hideg ködben.
A hosszú pulóver túl nagy volt rá, kedvezőtlen. Elfedte karcsú alakját, minden finomságát és lágy vonását egy alaktalan zűrzavarrá változtatta. Majdnem annyira méltányoltam ezt, mint hogy azt kívántam, bárcsak valami olyat viselne, mint a lágy, kék blúz, ami tegnap este volt rajta… az a szín olyan csábosan illett az arcához, elégé kivágott volt ahhoz, hogy igézően felfedje kulcscsontját a torka alatt lévő gödröcske körül. A kék úgy folyt végig testének alakján, mint a vízfolyás…
Jobb volt – lényeges – hogy gondolataimat messze, nagyon messze tartottam az alakjától, így hálás voltam a rá nem illő pulóverért, amit viselt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak, és az egy óriási hiba lett volna, ha tovább gondolok a különös éhségekre, hogy ajkainak… bőrének… testének gondolatai… szabadon lebegjenek bennem. Éhségek, amelyek száz éven át elkerültek engem. De nem engedhettem meg magamnak, hogy megérintésén gondolkozzak, mert az lehetetlen volt.
Összetörhetném.
Bella elfordult az ajtótól, annyira sietett, hogy majdnem nekiszaladt a kocsimnak anélkül, hogy azt észre vette volna.
Majd hirtelen megállt, térdei úgy remegtek, mint egy ijedt csikóé. Táskája lecsúszott a karjára, és szemei kitágultak, miközben az autóra fókuszált.
Kiszálltam, nem törődve azzal, hogy emberi sebességgel mozogjak, és kinyitottam az utas oldali ajtót előtte. Nem próbáltam többé megtéveszteni – legalább akkor, mikor egyedül voltunk, magam lehettem.
Felnézett rám, bámulni kezdett, miközben megjelentem előtte a ködből. Aztán a szemeiben lévő meglepettség átváltozott valami mássá, és többé nem féltem – vagy bizakodtam – hogy érzései irántam megváltoztak volna az éjszaka alatt. Melegség, kíváncsiság, elbűvöltség, mind ott úsztak a lágy, csokoládé barna szemeiben.
„Akarsz ma velem jönni a suliba?” Kérdeztem. Nem úgy, mint a tegnapi vacsoránál, most meghagytam neki a választást. Mostantól mindig ő választ.
„Igen, köszönöm.” Motyogta, tétovázás nélkül beszállt a kocsimba.
Megtörténhet-e az, hogy nem okoz nekem örömet, hogy én vagyok az egyetlen, akinek igent mond? Ezt kétlem.
Körbesuhantam a kocsi körül, türelmetlen voltam, hogy csatlakozhassam hozzá. Nem mutatta ijedtségnek a jelét hirtelen felbukkanásomra.
A boldogságra, amit akkor éreztem, mikor mellettem ült így, még nem volt példa. Ugyan élveztem családom szeretetét és társaságát, de a világ által nyújtott változatos szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek ellenére is, még sose voltam ilyen boldog. Tudva, hogy ez nem volt helyes, hogy ez valószínűleg nem végződhetett jól, mégse tudtam sokáig távol tartani mosolyomat az arcomról.
Kabátom az ülése fejtáblájára volt akasztva. Láttam, hogy azt nézi.
„Neked hoztam a kabátot.” Mondtam neki. Ez volt a kifogásom, gondoskodnom kellett erről, hogy felbukkanhassam hívatlanul ma reggel. Hideg volt. Nem volt kabátja. Ez bizonyára az udvariasság elfogadható formája volt. „Nem akarom, hogy megbetegedj, vagy valami ilyesmi.”
„Nem vagyok annyira gyenge.” Mondta inkább a mellkasomat, mintsem az arcomat bámulva, mintha tétovázni a szemembe nézni. De felvette a kabátot, mielőtt még rá kellett volna parancsolnom vagy hízelegnem azt.
„Nem vagy az?” Motyogtam magamnak.
Kibámult az útra, miközben felgyorsítottam az iskola felé. Csak néhány másodpercig bírtam a csendet. Tudnom kellett, hogy mire gondolt ma reggel. Annyi minden megváltozott kettőnk között azóta, hogy a Nap legutóbb felkelt.
„Mi az, ma nincs húsz kérdésed?” Kérdeztem megint könnyedén.
Mosolygott, boldognak tűnt, hogy felhoztam ezt a témát. „Zavarnak a kérdéseim?”
„Nem annyira, mint a reakcióid.” Mondtam őszintén, mosollyal válaszoltam mosolyára.
Száját lebiggyesztette. „Rosszul reagáltam?”
„Nem, ez a probléma. Mindent olyan higgadtan fogadtál – ez nem természetes.” Még egy sikoly se volt. Hogy lehet ez? „Kíváncsivá tesz, hogy mire is gondolsz igazából.” Természetesen minden, amit csinál, vagy nem csinál, kíváncsivá tesz.
„Mindig elmondom, mire gondolok.”
„De átszerkeszted.”
Fogait megint az ajkához szorította. Nem vette észre, mikor ezt csinálta – ez egy önkéntelen válasz volt a feszültségre. „Nem nagyon.”
Ezek a szavak elegek voltak ahhoz, hogy kíváncsiságom tomboljon. Mit tart vissza előlem ilyen eltökélten?
„Eléggé, hogy őrületbe kergess.” Mondtam.
Tétovázott, majd suttogott. „Nem akarod hallani.”
Gondolkoznom kellett egy pillanatig, átfutottam az egész tegnap esti beszélgetésüket, szóról szóra, mielőtt rájöttem volna a kapcsolatra. Talán túl sok erőfeszítésbe is került, mert el se tudtam képzelni bármit, amit ne akartam volna, hogy elmondjon nekem. És akkor – mert a hangja ugyanilyen volt tegnap este is; megint hirtelen fájdalom volt benne – emlékeztem. Egyszer megkértem őt, hogy ne mondja el, mit gondol. Sose mondd ezt - morogtam rá dühösen még akkor. Megríkattam…
Ezt titkolta előlem? Az irántam való érzéseinek mélységét? Hogy a szörnyeteg létem nem zavarta, és hogy azt gondolta, hogy már túl késő megváltoztatni érzéseit?
Képtelen voltam beszélni, mert az öröm és a fájdalom elnyomta hangomat, a kettő közötti ellentét túl viharos volt, hogy értelmesen válaszolhattam volna. Csend volt a kocsiba, eltekintve szívének és tüdejének állandó ritmusától.
„Hol van a családod többi tagja?” Kérdezte hirtelen.
Mély lélegzetet vettem – először igazi fájdalommal érzékeltem az illatát a kocsiban; már hozzá voltam szokva, értettem meg elégedetten – és közömbösségre kényszerítettem magamat megint.
„Rosalie kocsijával jöttek.” Leparkoltam a kérdéses kocsi melletti üres helyre. Elrejtettem mosolyomat, miközben láttam szemeit tágra nyílni. „Feltűnő, igaz?”
„Um, wow. Ha ez az övé, akkor miért veled szokott jönni?”
Rosalie élvezte volna Bella reakcióját… ha elfogulatlan lenne Bellával szemben, ami valószínűleg nem fog megtörténni.
„Mint ahogy mondtam, ez feltűnő. Mi próbálunk beilleszkedni.”
„Nem sikerült.” Mondta, és gondtalanul felnevetett.
Nevetésének vidám, hiánytalanul nyugodt hangja felmelegítette üres mellkasomat, még ha fejem tele is volt kétséggel.
„Szóval, miért vezetett ma Rosalie, ha ez feltűnőbb?” Kíváncsiskodott.
„Nem vetted észre? Most minden szabályt megszegek.”
Válaszomnak enyhén figyelmeztetőnek kellett volna lennie – olyasminek, természetesen Bella nevetett rajta.
Nem várta meg, hogy kinyissam neki az ajtót, pont, mint tegnap este. Normálisnak kellett látszanom az iskolában – így nem tudtam elég gyorsan mozogni, hogy megelőzzem ezt – de hozzá kell szoknia ahhoz, hogy udvariasan bánnak vele, és minél hamarabb.
Olyan közel sétáltam mellette, amennyire mertem, óvatosan figyeltem minden jelre, amely felzaklatná őt közelségem miatt. Kétszer felém libbent a keze és aztán visszarántotta azt. Úgy tűnt, mintha meg akarna érinteni… Légzésem felgyorsult.
„Miért van egyáltalán ilyen autóitok? Ha nem akartok kitűnni?” Kérdezte, miközben sétáltunk.
„Egy gyengepont.” Ismerte el. „Szeretünk gyorsan vezetni.”
„Ki hitte volna.” Motyogta savanyúan.
Nem nézett fel rám, hogy lássa vigyorgásomat.
Hűha! Ezt el se hiszem! Hogy a fenébe sikerült ez Bellának? Nem értem. Miért?
Jessica mentális zavarodottsága félbeszakította gondolataimat. Bellára várt, elmenekült az ebédlő tetőfedele alá az eső elől, Bella kabátja a karjára fektetve. Szemei kitágultak a hitetlenségtől.
Bella is észrevette őt a következő pillanatban. Halvány rózsaszínné vált az arca, mikor megértette Jessica arckifejezését. Jessica gondolatai tökéletesen tükröződtek az arcán.
„Szia, Jessica. Köszönöm, hogy nem felejtetted el.” Üdvözölte Bella. Kinyúlt a kabátért és Jessica átadta neki szótlanul.
Udvariasnak kellett lennem Bella barátaival, eltekintve attól, hogy jó vagy rossz barátok voltak-e. „Jó reggelt, Jessica.”
Whoa…
Jessica szemei még jobban kitágultak. Különös volt és szórakoztató… és, őszintén szólva, egy kicsit zavarba ejtő is… mikor rájöttem, hogy Bella közelsége mennyire meglágyított. Úgy tűnt, már senki se félt tőlem. Ha Emmett rájönne erre, végig nevetné a következő évszázadot.
„Ööö… szia.” Motyogta Jessica, szemeit Bella arcára villantotta jelentőségteljesen. „Gondolom, látlak matek órán.”
És beszélni fogsz. Nem fogadok el nemet egy válaszra sem. Részletek. Részleteket akarok. Edward furcsa CULLEN!! Az élet olyan igazságtalan.
Bella szája megrándult. „Igen, majd találkozunk.”
Jessica gondolatai elszabadultak, miközben az első órájára sietett, időközönként hátrapillantott ránk.
Az egész történetet. Nem fogadok el kevesebbet. Eltervezték a tegnap esti találkozót? Randiznak? Mióta? Hogy tudta ezt titokban tartani? Miért akarta így? Ez nem lehet egy mindennapi dolog – biztos teljesen bele van esve. Van más lehetőség? Ki fogom deríteni. Tudnom kell. Kíváncsi lennék, hogy szerezte meg magának? Oh, elájulok… Jessica gondolatai hirtelen csapongóak lettek, és hagyta szótlan fantáziáit kavarogni a fejében. Összerezzentem a elmélkedéseitől, és nem csak azért, mert magát képzelte Bella helyére fantáziájában.
Nem lehetett úgy. És mégis… akartam…
Ellenálltam a beismerjem magamnak. Mennyi rosszba akarom belerángatni Bellát? Melyik fog a megölésével végződni?
Megráztam a fejem, és megpróbáltam derűsebb lenni.
„Mit fogsz mondani neki?” Kérdeztem Bellát.
„Hé!” Suttogta hevesen. „Azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban!”
„Nem is.” Meglepetten bámultam rá, próbáltam megérteni szavait. Ah – biztos mindketten ugyanarra gondoltunk ugyanakkor. Hmm… Ez tetszett nekem. „Azonban –” Mondtam neki. „- az övében igen – lesben fog várni rád az órán.”
Bella felmorgott, majd a kabátot lecsúsztatta a válláról. Először nem fogtam fel, hogy vissza akarja adni – nem kértem volna tőle; inkább örültem volna neki, ha megtartja… egy emléktárgy – így túl lassú voltam, hogy felajánljam segítségem. Kezembe adta a kabátot, és felvette a sajátját, nem látta, hogy kezeimet kinyújtottam segítség gyanánt. Homlokomat ráncoltam erre, majd kontroláltam arckifejezésemet, nehogy észre vegye.
„Szóval mit fogsz neki mondani?” Erőltettem.
„Egy kis segítség? Mit akar tudni?”
Mosolyogtam és megráztam a fejem. Hallani akartam, mire gondol sugalmazás nélkül. „Nem lenne igazságos.”
Szemei összeszűkültek. „Nem, az, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz – az a nem igazságos.”
Igaz – nem szereti a kettős mércét.
Elértük a terme ajtaját – ahol el kellett hagynom; szórakozottan eltűnődtem azon, hogy vajon Ms. Cope szolgálatkészen lenne-e átrakni az angol órámat… Fókuszáltam. Igazságosnak kellett lennem.
„Tudni akarja, hogy titokban randizunk-e.” Mondtam lassan. „És azt is tudni akarja, hogy érzel irántam.”
Szemei tágra nyíltak – de most nem bámultak, találékonyságot tükröztek. Nyitva voltak előttem, olvashatóak. Ártatlan szerepet játszott.
„Ajaj.” Motyogta. „Mit kellene mondanom?”
„Hmmm.” Mindig próbált többet kihúzni belőlem, mint amennyit ő adott. Fontolgattam, hogyan válaszoljak.
Egy makacs hajtincse, kissé megnedvesedve a ködtől, lágyan lehullt a vállára és begöndörödött ott, ahol a nevetséges pulóver elrejtette a kulcscsontját. Vonzotta a szemeimet… más rejtett vonalak felé húzott…
Óvatosan megfogtam, nem értem hozzá a bőréhez – ez a reggel az érintésem nélkül is elég hideg volt – és visszasimítottam a helyére a rendetlen copfjához, így az nem terelt el megint. Emlékeztem arra, mikor Mike Newton megérintette a haját, és az állkapcsom ellazult az emlék hatására. Bella akkor elhúzódott tőle. A mostani reakciója teljesen más volt; ehelyett kissé kitágult a szeme, a vér felgyülemlett a bőre alatt, és hirtelen szabálytalanul vert a szíve.
Próbáltam elrejteni mosolyomat, miközben válaszoltam neki.
„Szerintem igent mondhatnál az elsőre… ha nem bánod –” Az ő választása volt, mindig az övé. „- ez egyszerűbb, mint bármi más magyarázat.”
„Nem bánom.” Suttogta. Szíve nem találta a normális ritmust.
„És a másik kérdésére…” Már nem tudtam elrejteni a mosolyomat. „Nos, Magam is figyelni fogom, hogy mit válaszolsz.”
Hagytam, hogy Bella megfontolja ezt. Visszafogtam a nevetésem, miközben Bella arcán döbbenet suhant át.
Gyorsan elfordultam, mielőtt még több választ csikarna ki belőlem. Nehezemre esett nem megadni mindent, amit csak kért. És az ő gondolatait akartam hallani, nem az enyémeket.
„Ebédnél találkozunk.” Kiáltottam vissza neki a vállam felett, ez egy kifogás volt, hogy leellenőrizzem, még mindig engem bámul, ámuló szemekkel. Szája tátva maradt. Ismét elfordultam, és felnevettem.
Miközben elsétáltam, csak homályosan érzékeltem a megdöbbent és találgató gondolatokat, amelyek körülöttem kavarogtak – szemek cikáztak oda-vissza Bella arca és az én távolodó alakom között. Nem nagyon figyeltem rájuk. Nem tudtam koncentrálni. Elég nehéz volt lábaimat elfogadható sebességgel mozgatni, miközben átvágtam a nyirkos füvön a következő órámra. Futni akartam – úgy igazából futni, olyan gyorsan, hogy eltűnjek, olyan gyorsan, mintha repülnék. Egy részem már így is szárnyalt.
Felvettem a kabátomat, mikor a teremhez értem, hagytam, hogy illata körülöttem ússzon. Most égtem – hagytam, hogy érzéketlenné váljak az illatra – és így majd könnyebb lesz azt figyelmen kívül hagyni, mikor megint vele leszek ebédnél…
Jó dolog volt, hogy a tanáraim többé nem zavartak azzal, hogy felszólítanak. A mai lett volna az a nap, amikor elkaphattak volna, felkészületlenül és választalanul. Gondolataim olyan sokfele jártak ma reggel; csak a testem volt a teremben.
Természetesen Bellát figyeltem. Ez már tarmészetessé vált – olyan automatikus, mint a levegővétel. Hallottam a beszélgetését a csüggedt Mike Newton-nal. Bella gyorsan Jessicára terelte a témát, és olyan szélesen elvigyorodtam, hogy Rob Sawyer, aki a pad jobb szélénél ült mellettem, láthatóan összerezzent és mélyebbre csúszott a székébe, távolabb tőlem.
Ugh. Hátborzongató.
Nos, mégse lágyultam meg teljesen.
Jessicát is figyeltem lazán, Bellához való kérdéseit finomítgatta. Alig vártam a negyedik órát, tízszer olyan türelmetlen és nyugtalan voltam, mint a kíváncsi emberlány, aki friss pletykára vágyott.
És Angela Weber-t is figyeltem.
Nem felejtettem el a hálát, amit iránta éreztem – elsősorban azért, mert csak kedves dolgokra gondolt Bellával kapcsolatban, majd pedig a tegnap esti segítségéért. Szóval egész reggel csak vártam, hogy találjak valamit, amit akart. Biztos voltam benne hogy könnyen rájövök; mint minden más embernek, lennie kellett valami csecsebecsének vagy játékszernek, amit nagyon akart volna. Talán több is. Küldhettem volna neki valamit névtelenül, így egálban lennénk.
De Angela majdnem olyan kifürkészhetetlen volt, mint Bella. Egy tinédzserhez képest bizarr módon elégedett volt. Boldog. Talán ez volt az oka szokatlan kedvességének – egyike volt azon ritka embereknek, akiknek megvolt, amit akartak, és azt akartak, ami már megvolt nekik. Ha nem figyelt a tanáraira és a jegyzetére, akkor iker kisöccseire gondolt, akiket elvisz majd a partra hétvégén – majdnem anyai örömmel gondolt izgatottságukra. Gyakran vigyázott rájuk, de ez nem okozott neki gondot… Ez nagyon aranyos.
De nem igazán segít rajtam.
Valamit csak akarhat. Tovább kell keresgélnem. De csak később. Eljött Bella matek órája Jessicával.
Nem figyeltem merre megyek, miközben angol órára tartottam. Jessica már a helyén volt, mindkét lábbal a földet kopogtatta türelmetlenül, miközben Bella érkezésére várt.
Ennek ellenére, mihelyt elfoglaltam kijelölt helyem a teremben, teljesen nyugodt lettem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy időnként mozduljak meg. Fenntartani a látszatot. Nehéz volt, gondolataim Jessica gondolataira fókuszáltak. Reméltem, hogy figyelmes lesz, tényleg megpróbálja olvasni Bella arcát számomra.
Jessica intenzíven toporzékolt, mikor Bella besétált a terembe.
Úgy tűnik… rosszkedvű. Miért? Talán semmi sincs Edward Cullen-nel. Ez csalódás lenne. Kivéve… akkor még mindig szabad… ha most hirtelen randizni akarna, nem okozna nehézséget kisegítenem őt…
Bella arca nem tűnt rosszkedvűnek, hanem vonakodó volt. Aggódott – tudta, hogy mindent hallok ebből. Mosolyogtam magamon.
„Mondj el mindent!” Követelte, miközben Bella még a kabátját a széke háttáblájára akasztotta. Kimérten és vonakodóan mozgott.
Ugh, olyan lassú. Vágjunk már a közepébe!
„Mit akarsz tudni?” Bella húzta az időt, miközben leült a helyére.
„Mi történt tagnap este?”
„Elvitt vacsorázni, majd hazavitt.”
És aztán? Gyerünk már, ennél többnek kell lennie! Akárhogy is, hazudik, nagyon jól tudom. Ki fogom szedni belőle.
„Hogy értél haza olyan gyorsan?”
Láttam, hogy Bella forgatta szemeit a gyanakvó Jessicára.
„Úgy vezet, mint egy dühöngő őrült. Rémisztő volt.”
Apró mosoly jelent meg az arcán, és én hangosan felnevettem, félbeszakítva Mr. Mason bejelentését. Próbáltam köhögésnek álcázni a nevetésem, de senki se hitte el. Mr. Mason egy ingerült pillantást vetett rám, de még arra se voltam hajlandó, hogy meghallgassam a mögötte rejlő gondolatokat. Jessicát hallgattam.
Huh. Úgy tűnik, az igazat mondja. Miért kell mindent szavanként kihúznom belőle? Én kérkednék vele, ha a helyében lehetnél.
„Az egy randi volt? - Te mondtad neki, hogy ott találkozzatok?”
Jessica meglepve nézett végig Bella arckifejezésén, és csalódott volt, amiért az őszintének tűnt.
„Nem. – Meg voltam lepődve, hogy ott láttam.” Mondta neki Bella.
Mi folyik itt?? „De ma ő hozott a suliba?” Több kell, hogy legyen ebben a történetben.
„Igen. – Ez megint meglepetés volt. Észrevette, hogy nem volt kabátom tegnap este.”
Ez nem túl szórakoztató – gondolta megint csalódottan Jessica.
Belefáradtam a kérdéseinek irányába – hallani akartam valamit, amit még nem tudtam. Reméltem, Bella elégedett volt, hogy megúszta azokat a kérdéseket, amikre vártam.
„Szóval fogtok randizni megint?” Kérdezte Jessica.
„Felajánlotta, hogy elvisz Seattle-be szombaton, mert szerinte a furgonom nem bírná ki – ez számít?”
Hmm. Biztos sajátos módon udvarol… nos, gondoskodik Belláról, meg ilyesmi. Biztos van valami oka rá, hacsak nem Bellának. Hogyan történhetett EZ meg? Bella őrült.
„Igen.” Jessica válaszolt Bella kérdésére.
„Nos, akkor –” Bella következtetett. „- igen.”
„Wow… Edward Cullen.” Ha kedveli, ha nem, ez szenzáció.
„Tudom.” Sóhajtott Bella.
Hangja ösztönözte Jessicát. Végre – úgy hangzik, hogy belemegy! Biztos rájött…
„Várj!” Mondta Jessica, hirtelen eszébe jutott a legalapvetőbb kérdés. „Megcsókolt?” Kérlek, mondj igent. És írd le minden egyes másodpercét!
„Nem.” Motyogta Bella, és aztán lenézett a kezére, arca elkomorodott. „Ez nem olyan.”
Fenébe. Én azt kívánnám… Ha. Úgy tűnik, ő is.
Homlokomat ráncoltam. Bella valami miatt zaklatottnak látszott, de ez nem a csalódás volt, mint azt Jessica feltételezte. Nem akarhatta azt. Hiszen Bella tudta az igazat. Nem akarhatott olyan közel kerülni a fogaimhoz. Ahogy ő tudta, méregfogaim vannak.
Megborzongtam.
„Gondolod, hogy majd szombaton…?” Tapogatózott Jessica.
Bella egyre zavartabbnak tűnt, miközben beszélt. „Ezt igazán kétlem.”
Igen, ő is azt kívánja. Hát, így járt.
Lehet azért tűnt úgy, hogy Jessicának igaza volt, mert ezt az egészet Jessica észrevételeinek szűrőjén keresztül figyeltem?
Egy fél másodpercre elterelte a figyelmemet annak az ötlete, a lehetetlenség, hogy milyen lenne megcsókolni őt. Ajkaim az ő ajkain, hideg kő a meleg, lágy selymen…
És aztán meghal.
Megráztam a fejem, összerezzentem, és elkezdtem figyelni.
„Miről beszéltetek?” Meséltél neki, vagy neki is harapófogóval kellett kihúznia belőled minden apró információt, mint most?
Szomorúan mosolyogtam. Jessica nem járt messze az igazságtól.
„Nem tudom, Jess, sok mindenről. Beszéltünk az angol esszéről egy keveset.”
Nagyon keveset. Szélesen mosolyogtam.
Oh, GYERÜNK már. „Kérlek, Bella! Mondj pár részletet.”
Bella gondolkozott egy pillanatig.
„Nos… oké, van itt valami. Látnod kellett volna a pincérnőt, ahogy flörtölt vele – túl ment mindenen. De ő egyáltalán nem figyelt rá.”
Milyen különös részletet osztott meg. Meg voltam lepve, hogy Bella egyáltalán megemlítette. Ez elég jelentéktelen dolognak tűnt.
Érdekes… „Ez egy jó jel. Csinos volt?”
Hmm. Jessica többet látott ebben, mint én. Biztos egy női dolog.
„Nagyon.” Mondta neki Bella. „És valószínűleg tizenkilenc vagy húsz éves.”
Jessica pillanatnyilag elkalandozott a Mike-kal való hétfő esti randijának emlékére – Mike egy kicsit túlságosan is barátságos volt a pincérnővel, aki Jessica szerint egyáltalán nem volt csinos. Elhessegette ezt az emléket és visszatért, izgalomtól fojtogatva, a részletek felkutatásához.
„Még jobb. Biztos tetszel neki.”
„Hát, gondolom.” Mondta Bella lassan, én a székem szélén ültem, testem mereven nyugodt volt. „De nehéz megmondani. Mindig olyan titokzatos.”
Biztos nem voltam olyan átlátszóan nyilvánvaló és szabad, mint gondoltam. Mégis… amilyen jó megfigyelő volt… Hogy nem vehette észre, hogy szerelmes vagyok belé? Átfutottam a beszélgetésünket, majdnem meglepő, hogy nem mondtam ki hangosan a szavakat. Olyan volt, mintha a köztünk elhangzó összes szót elraktároztam volna.
Wow. Hogyan tudsz egy férfi modellel szemben ülni és beszélgetni vele? „Nem tudom, hogy vagy elég bátor egyedül lenni vele?” Mondta Jessica.
Döbbenet futott végig Bella arcán. „Miért?”
Furcsa reakció. Mit gondol, hogy értettem? „Ő olyan…” Mi a megfelelő szó? „Megfélemlítő. Nem tudnék neki mit mondani.” Még beszélni se tudtam hozzá ma reggel, pedig csak annyit mondott, hogy jó reggelt. Úgy hangozhattam, mint valami idióta.
Bella mosolygott. „Nekem is van egy kis gondom az értelmes beszéddel, ha körülöttem van.”
Biztos azt próbálja elérni, hogy Jessica jobban érezze magát. Majdnem természetellenesen higgadt volt, mikor együtt voltunk.
„Oh, nos.” Sóhajtott Jessica. „Hihetetlenül jóképű.”
Bella arca hirtelen hűvösebb lett. Szemei úgy villogtak, mint amikor valami igazságtalanság miatt megsértődik. Jessica nem foglalkozott arckifejezésének változásával.
„Sokkal több van benne annál.” Csattant fel Bella.
Oooh. Végre haladunk valamerre. „Tényleg? Mint például?”
Bella ajkát harapdálta egy pillanatig. „Nem tudom ezt jól megmagyarázni.” Mondta végül. „De még hihetetlenebb, ami mögötte van.” Elfordult Jessicától, szemei kissé életlenek volta, miközben bámult valamit a messzeségben.
Az érzés, amit most éreztem, zavarosan, de hasonló volt ahhoz, amit akkor éreztem, mikor Carlisle és Esme dicsértek, hogy mi mindent érdemlek meg. Hasonló, de erőteljesebb, elepedőbb.
Engem ne nézz hülyének – nincs jobb az arcánál! Hacsak nem a teste. Elájulok. „Lehetséges ez?” Jessica kuncogott.
Bella még mindig nem fordult vissza. Tovább bámult a távolba, nem vett tudomást Jessicáról.
Egy normális ember kárörvendő lenne. Talán ha leegyszerűsíteném a kérdést. Ha ha. Mintha egy óvodással beszélnék. „Szóval akkor tetszik neked?”
Újra megdermedtem.
Bella nem nézett Jessicára. „Igen.”
„Úgy értem, tényleg tetszik?”
„Igen.”
Nézd hogy elpirult!
Néztem.
„Mennyire tetszik neked?” Kérdezte Jessica.
Az angol terem lehet, hogy lángokban állt, és én észre se vettem.
Bella arca halvány piros lett most – szinte éreztem a meleget a képzelt képen keresztül.
„Túlságosan is.” Suttogta. „Jobban, mint ahogy neki tetszem. De nem tudom, hogy segíthetnék ezen.”
Nyögd már ki! Mit is kérdezett Mr. Varner? „Um – melyik szám, Mr. Varner?”
Jó volt, hogy Jessica nem kérdezgethette tovább Bellát. Szükségem volt pár percre.
Pontosan mire gondolt ez a lány most? Jobban, mint ahogy neki tetszem? Hogy hozakodhatott ezzel elő? De nem tudom, hogy segíthetnék ezen? Mit akart ez jelenteni? Nem tudtam észszerű magyarázatot találni ezekre a szavakra. Lényegében értelmetlenek voltak.
Úgy tűnt, semmit se vehettem biztosra. Nyilvánvaló dolgok, dolgok, amik tökéletesen értelmesek, valahogy összecsavarodnak és visszájukra fordulnak a furcsa agyában. Jobban, mint ahogy neki tetszem? Talán nem kellene még elvetnem az intézeti kezelés gondolatát.
Az órát bámultam fogaimat csikorgatva. Hogy tudnak a percek ilyen lehetetlenül hosszúak lenni egy hallhatatlan számára? Hol van a kilátásom?
Állkapcsom meg volt feszítve Mr. Varner egész matek órája alatt. Többet hallottam abból, mint a saját órámból. Bella és Jessica nem beszéltek többet, de Jessica többször rásandított Bellára, és egyszer arca megint ragyogó skarlátvörös lett kézzelfogható ok nélkül.
Az ebéd nem jött el elég gyorsan.
Nem voltam biztos, hogy Jessica megkap-e párat azokból a válaszokból, amikre vártam, mikor az órának vége lesz, de Bella gyorsabb volt nála.
Amint kicsengettek, Bella odafordult Jessicához.
„Angol órán Mike megkérdezte, hogy mondtál-e valamit a hétfő estéről.” Mondta Bella, egy mosoly húzódott meg ajkai sarkában. Megértettem mi volt ez – a legjobb védekezés a támadás.
Mike rólam kérdezett? Az öröm következtében Jessica gondolatai hirtelen védtelenek, lágyabbak lettek a rosszindulatú él nélkül. „Csak viccelsz! Mit mondtál?”
„Elmondtam neki, hogy jól érezted magad – és ennek örült.”
„Mondd el pontosan mit is mondott, és te pontosan mit is válaszoltál!”
Ez volt minden, amit ma megtudtam Jessicától, érthetően. Bella úgy mosolygott, mintha ugyanerre gondolt volna ő is. Mintha megnyerte volna ezt a kört.
Nos, az ebéd egy másik történet lesz. Több sikerem lehet abban, hogy megkapjam tőle a válaszokat, mint Jessicának volt, biztosra fogok menni ez ügyben.
A negyedik óra alatt csak egyszer-egyszer bírtam Jessicán keresztül figyelni. Nem volt türelmem a Mike Newtonról szóló rögeszmés gondolataihoz. Már elegem volt belőle az elmúlt két hét után. Szerencséje volt, hogy még élt.
Egykedvűen mozogtam testnevelés órán Alice-szel. Mindig így mozogtunk, mikor fizikai tevékenységet folytattunk emberekkel. Ő volt a csapattársam, természetesen. Ez volt az első nap a tollaslabdából. Unottan felsóhajtottam, lassú mozdulattal meglendítettem az ütőt, hogy átlegyintsem a tollaslabdát a túloldalra. Lauren Mallory volt a másik csapatban; elhibázta. Alice úgy forgatta az ütőjét, mintha egy pálca volna, és a plafont bámulta.
Mind utáltuk a testnevelés órát, főleg Emmett. A dobójátékok sértették személyes filozófiáját. Ez az óra ma még rosszabb volt, mint általában – olyan ingerült voltam, mint Emmett szokott lenni.
Mielőtt a fejem felrobbanhatott volna a türelmetlenségtől, Clapp edző lefújta a játékot és elengedett minket hamarabb. Nevetségesen hálás voltam, hogy kihagyta a reggelit – egy újfajta diétát próbált ki – és az ebből eredő éhség arra késztette, hogy sietve elhagyja az iskolát és találjon valahol egy zsíros ebédet. Megígérte magának, hogy holnap újra kezdi…
Ez elég időt adott ahhoz, hogy odaérjek a matematika épülethez, mielőtt még Bella órája véget ért volna.
Érezd jól magad – gondolta Alice, miközben elindult, hogy találkozzon Jasper-rel. Még pár nap türelem. Feltételezem, nem adod át üdvözletemet Bellának, igaz?
Bosszankodva megráztam a fejemet. Minden médium ilyen öntelt?
Információm van számodra. Minden értelemben napos lesz a hétvége. Lehet, hogy át akarod alakítani a terveidet.
Felsóhajtottam, miközben elindultam az ellenkező irányba. Öntelt, de határozottan hasznos.
Nekidőltem a falnak az ajtó mellett, vártam. Elég közel voltam, hogy olyan jól halljam Jessica hangját a téglákon keresztül is, mint a gondolatait.
„Ma nem velünk ülsz, igaz?” Úgy néz ki, mintha… részeg lenne. Fogadok, hogy rengeteg mindent nem mondott el nekem.
„Nem hiszem.” Válaszolta Bella furcsán bizonytalanul.
Nem megígértem neki, hogy együtt ebédelünk? Mire gondolt?
Együtt jöttek ki a teremből, és mindkét lány szeme tágra nyílt, mikor megláttak. De csak Jessicát hallhattam.
Szép. Wow. Oh, igen, több van itt, mint amennyit elmondott nekem. Talán felhívom ma este… Vagy talán nem kellene ösztönöznöm. Huh. Remélem gyorsan továbblép Bellán. Mike aranyos, de… wow.
„Később találkozunk, Bella.”
Bella felém sétált, megállt egy lépésnyire, még mindig bizonytalan volt. Bőre rózsaszínné vált az arcán.
Elég jól ismertem már ahhoz, hogy biztos lehessek abban, hogy tétovázása mögött nem a félelem állt. Szemmel láthatóan arról a szakadékról volt szó, amit az ő érzései és az enyémek közé képzelt. Jobban, mint ahogy neki tetszem. Nevetséges.
„Hello.” Mondtam kurtán.
Arca világosabb lett. „Szia.”
Nem tűnt úgy, hogy hajlandó lenne bármi mást is mondani, így az ebédlő felé vezettem, és ő csendben sétált mellettem.
A kabát működött – illata nem ütött annyira, mint általában. Csak olyan erősségű fájdalom volt, amit már amúgy is éreztem. Könnyebben figyelmen kívül tudtam hagyni, mint azt valaha is lehetségesnek gondoltam.
Bella nyugtalan volt, miközben a sorban vártunk, elgondolkodva játszott kabátjának cipzárjával és idegesen egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Gyakran felpillantott rám, de bármikor találkozott tekintetünk, lenézett, mintha zavarba lett volna. Azért volt ez, mert annyi ember bámult minket? Talán meghallotta a hangos suttogásokat – a pletyka szóbeli és gondolati is volt ma.
Vagy talán megértette az arckifejezésemből, hogy bajban volt.
Nem mondott semmit se, míg nem szedtem össze az ebédjét. Nem tudtam, mit szeret – még nem – így vettem mindenből.
„Mit csinálsz?” Sziszegte halkan. „Ugye nem nekem hozod azt mind?”
Megcsóváltam a fejem és letettem a tálcát a pénztárnál. „A fele az enyém, természetesen.”
Kétkedve felvonta egyik szemöldökét, de nem mondott semmi többet, miközben kifizettem az ételt és odakísértem az asztalhoz, ahol múlt héten ültünk a szerencsétlen vércsoport vizsgálat előtt. Többnek tűnt, mint pár nap. Minden más volt most.
Megint szembe ült le velem. Elé toltam a tálcát.
„Vegyél, amit akarsz.” Ösztönöztem.
Felkapott egy almát és kezei között forgatta azt, találgató tekintetet tükrözött az arca.
„Kíváncsi vagyok.”
Micsoda meglepetés.
„Mit tennél, ha valaki arra tüzelne, hogy egyél valamit?” Mondta olyan halkan, hogy az emberi fülek ne hallják meg. A hallhatatlanok fülei azonban más eset, ha azok a fülek figyeltek. Valószínűleg meg kellett volna említenem nekik pár dolgot már hamarabb…
„Te mindig kíváncsi vagy.” Panaszkodtam. Nos. Nem olyan volt, mintha nem kellett volna ennem ezelőtt. Ez része volt a színjátéknak. Egy kellemetlen része.
Megfogtam a legközelebbi dolgot, és szemeibe néztem, miközben leharaptam egy kis részét annak a valaminek. Ránézés nélkül nem tudtam megmondani, hogy mi volt az. Nyálkás, vaskos és undorítóvolt, mint minden más emberi étel. A falat lassan és kényelmetlenül csúszott le torkomon. Sóhajtottam, miközben arra gondoltam, hogyan kellene visszaöklendezni később. Undorító.
Bella arckifejezése döbbent volt. Lenyűgözött.
Meg akartam forgatni a szemeimet. Természetesen tökéletesítenünk kellett az ilyen megtévesztéseket.
„Ha valaki arra tüzelne, hogy egyél sarat, megtennéd, igaz?”
Orra megrándult és mosolygott. „Egyszer megtettem… fogadásból. Nem volt olyan rossz.”
Felnevettem. „Felteszem, nem vagyok meglepve.”
Barátságosan néznek ki, igaz? Jó testbeszéd. Majd közlöm Bellával később észrevételeimet. Úgy hajol Bella felé, ahogy akkor kell, ha érdeklődik iránta. Érdeklődőnek tűnik. Olyan… tökéletes. Jessica felsóhajtott. Pompás.
Találkoztam Jessica kíváncsi szemeivel, és idegesen félre is nézett, a mellette ülő lány felé kacarászott.
Hmmm. Talán jobb Mike mellett maradni. Valóság, nem fantázia…
„Jessica elemez mindent, amit teszek.” Informáltam Bellát. „Majd mindent közöl veled később.”
Visszatoltam elé az ételt – pizza, vettem észre – azon tűnődve, hogy lenne a legjobb elkezdeni. Korábbi csalódottságom fellobbant, miközben a szavakat ismételtem a fejemben: Jobban, mint ahogy neki tetszem. De nem tudom, hogy segíthetnék ezen.
Beleharapott ugyanabba a pizza szeletbe. Lenyűgözött, mennyire bizakodó volt. Természetesen nem tudta, hogy mérgező voltam – nem mintha a megosztott étel ártalmas lenne rá. Mégis, azt vártam, hogy másképp kezel majd engem. Mintha valami más lennék. Soha se tette – legalábbis nem negatív értelemben…
Udvariasan kezdtem bele.
„Szóval a pincérnő csinos volt, igaz?”
Megint felvonta szemöldökét. „Te tényleg nem vetted észre?”
Mintha bármelyik nő reménykedhetne abba, hogy elvonhatja figyelmemet Belláról. Képtelenség, megint.
„Nem. Nem figyeltem rá. Sok minden járt az eszembe.” Legfőképp a vékony blúzának lágy tapadása…
Jó dolog volt, hogy ma ezt a csúnya pulóvert viselte.
„Szegény lány.” Mondta Bella mosolyogva.
Tetszett neki, hogy egyáltalán nem találtam a pincérnőt érdekesnek. Meg tudtam ezt érteni. Hányszor képzeltem el, hogy nyomorékká teszem Mike Newton-t a biológia teremben?
Nem hihette őszintén azt, hogy az emberi érzései, amelyek a tizenhét rövid, halandó évei alatt valósultak meg, erősebbek lehettek, mint a hallhatatlan szenvedély, ami egy évszázad alatt halmozódott fel bennem.
„Valamit mondtál Jessicának…” Nem tudtam a hangomat közömbösnek mutatni. „Nos, ez zavar engem.”
Azonnal védekező lett. „Nem vagyok meglepve, hogy hallottál valamit, ami nem tetszett. Tudod, mit mondanak a hallgatózókról.”
A hallgatózók semmi jót nem hallanak magukról, ezt mondták.
„Figyelmeztettelek, hogy hallgatózni fogok.” Emlékeztettem.
„És én figyelmeztettelek, hogy nem akarsz mindent tudni, amit gondolok.”
Ah, arra gondol, mikor megríkattam. A bűntudat tompábbá tette a hangomat. „Megtetted. Azonban nincs pontosan igazad. Tudni akarom, amit gondolsz – mindent. Én csak azt kívánom… hogy ne gondolj bizonyos dolgokra.”
Még több fél-hazugság. Tudtam, hogy nem kellene azt akarnom, hogy törődjön velem. De akartam. Persze, hogy akartam.
„Ez aztán a különbség.” Morogta mogorván nézve rám.
„De nem ez a lényeg ebben a pillanatban.”
„Akkor mi az?”
Felém hajolt, kezét könnyedén a nyakára rakta. Odavonzotta a szememet – elterelte figyelmemet. Milyen lágy lehet a bőre…
Koncentrálj – parancsoltam magamnak.
„Tényleg azt hiszed, hogy többet törődsz velem, mint én veled?” Kérdeztem. A kérdés nevetségesen hangzott számomra, mint ahogy a szavak rendszertelenek voltak.
Szemei csodálkoztak, légzése megállt. Majd elkapta tekintetét, gyorsan pislogott. Légzése lassú zihálással indult el.
„Megint ezt csinálod.” Motyogta.
„Mit?”
„Elkápráztatsz.” Ismerte be, óvatosan a szemembe nézett.
„Oh.” Hmm. Nem voltam biztos benne, mit tehetnék ezzel. Abba se voltam biztos, hogy el akartam-e kápráztatni őt. Még mindig örültem annak, hogy képes vagyok rá. De ez nem segítette a beszélgetés előrehaladását.
„Nem a te hibád.” Sóhajtotta. „Nem tudsz ezen segíteni.”
„Válaszolni fogsz a kérdésemre?” Követeltem.
Az asztalt bámulta. „Igen.”
Ez volt minden, amit mondott.
„Igen, válaszolni fogsz, vagy igen, tényleg ezt gondolod?” Kérdeztem türelmetlenül.
„Igen, tényleg ezt gondolom.” Mondta anélkül, hogy felnézett volna. Volt egy kis halvány szomorúság a hangjában. Megint elpirult, és fogait akaratlanul az ajkaiba mélyesztette.
Egyszer csak rájöttem, hogy nehezére esett ezt beismerni, mert tényleg ezt hitte. És én nem voltam jobb, mint az a gyáva Mike, mert arra kértem vallja be érzéseit, mielőtt még én megtettem volna. Nem számított, hogy úgy éreztem, bőségesen tisztáztam az én oldalamat. Ezt ő nem vette észre, így nem volt semmi mentségem erre.
„Tévedsz.” Ígértem. Éreznie kellett a gyöngédséget a hangomban.
Bella felnézett rám, szemei átlátszatlanok, nem árultak el semmit. „Ezt nem tudhatod.” Suttogta.
Azt hitte, alábecsülöm az érzéseit, mert nem hallottam gondolatait. De igazság szerint a probléma az volt, hogy ő becsülte alá az én érzéseimet.
„Miből gondolod ezt?” Kíváncsiskodtam.
Visszabámult rám, a ránc a szemöldökei között, az ajakharapdálás. A milliomodik alkalommal is kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak hallanám őt.
Azon voltam, hogy könyörögjek neki, mondja el, milyen gondolattal küzd, de felemelte egy ujját, hogy ne szólaljak meg.
„Hagyj gondolkozni.” Kérte.
Amíg csak rendezi gondolatait, addig tudok türelmes lenni.
Vagy legalábbis tudom azt színlelni.
Összeszorította kezeit, összekulcsolta gyenge ujjait, majd kiengedte őket. Kezeit figyelte, mintha azok másvalakihez tartoztak volna, miközben beszélt.
„Nos, a nyilvánvaló dolgok mellett.” Motyogta. „Néha… nem lehetek biztos benne – nem tudom, hogy kell gondolatokat olvasni – de néha úgy tűnik, hogy próbálsz elbúcsúzni, amikor valami másról beszélsz.” Nem nézett fel.
Feltűnt neki, igaz? Azt is észrevette, hogy csak a gyengeség és az önzőség tart itt? Kevesebbnek tart emiatt?
„Figyelmes vagy.” Levegőt vettem, és aztán megijedve figyeltem, ahogy a fájdalom átsuhant arckifejezésén. Sietve megcáfoltam feltételezését. „Azonban pontosan ezért tévedsz –” Kezdtem, majd megálltam, emlékezve magyarázatának első szavaira. Zavartak, habár nem voltam biztos, hogy teljesen megértettem őket. „Mit értesz az alatt, hogy ’nyilvánvaló dolgok’?”
„Nos, nézz rám.” Mondta.
Már néztem. Minden amit csináltam, hogy őt néztem. Hogy értette ezt?
„Én teljesen átlagos vagyok.” Magyarázta. „Nos, kivéve a rossz dolgokat, mint minden halál közeli élmény és hogy olyan ügyetlen vagyok, majdnem hadirokkant. És nézz magadra.” Felém legyezett a levegőben, mintha rámutatott volna valami olyan kézenfekvőre, amit nem is érdemes kimondani.
Azt gondolta, hogy átlagos? Azt hitte, hogy én valahogy vonzóbb voltam az ő szemében? Kinek a véleménye szerint? Az ostoba, szűk látókörű, vak embereké szerint, mint Jessica és Ms. Cope? Hogy nem vette észre, hogy ő a leggyönyörűbb… a legtökéletesebb… Ezek a szavak nem voltak elég kifejezők.
És fogalma se volt róla.
„Nem látod magad elég tisztán, tudod?” Mondtam neki. „Elismerem, hogy teljesen igazad van a rossz dolgokkal kapcsolatban…” Humortalanul nevettem. Nem találtam viccesnek a gonosz végzetet, amely vadászott rá. Az ügyetlenség azonban elég szórakoztató volt. Imádnivaló. Hitt volna nekem, ha azt mondom, hogy kívül-belül gyönyörű? Talán ösztönzőbbnek találta volna az alátámasztást. „De te nem hallottad, hogy mit gondolt az összes emberi hímnemű az első napon.”
Ah, azon gondolatok reménye, izgalma, lelkesedése. A gyorsaság, amivel ezek a gondolatok lehetetlen fantáziává váltak. Lehetetlen, mert Bella egyiküket se akarta.
Én voltam az egyetlen, akinek igent mondott.
Mosolyom biztos önelégült volt.
Arca üres volt a meglepettségtől. „Ezt nem hiszem el.” Motyogta.
„Most az egyszer bízz bennem – te az átlagos ellentétje vagy.”
Már a létezése is elég volt ahhoz, hogy igazolja az egész világ teremtését.
Nem volt hozzászokva a bókokhoz, ezt láttam. Még egy olyan dolog, amelyhez hozzá kell szoknia. Elpirult és témát változtatott. „De én nem búcsúzom el.”
„Hát nem látod? Ez bizonyítja az igazamat. Én törődöm veled a legjobban, mert ha meg tudnám tenni…” Lehetek valaha is elég önzetlen ahhoz, hogy a helyes dolgot tegyem? Kétségbeesésemben ráztam a fejem. Meg kell találnom hozzá az akaraterőt. Megérdemelte, hogy éljen. És nem azt, amit Alice látott közeledni. „Ha az a helyes, hogy elmenjek…” És ennek kell lennie a helyes dolognak, igaz? Nincs semmilyen meggondolatlan angyal. Bella nem tartozott hozzám. „Akkor inkább magamat bántanám meg, mint téged, hogy biztonságba tartsalak.”
Miközben ezeket a szavakat mondtam, azt akartam, hogy igazak is legyenek.
Rám nézett. Valahogy a szavaim feldühítették. „És nem gondolod, hogy én is megtenném ugyanezt?” Követelte haragosan.
Olyan dühös – olyan lágy és olyan törékeny. Hogy bánthatott volna bárkit is? „Neked sose kell meghozni ezt a döntést.” Mondtam neki újból szomorúan a kettőnk közötti óriási különbségre gondolva.
Rám bámult, az aggodalom váltotta fel a dühöt a szemeiben és és a ránc köztük megint felbukkant.
Valami igazán nagy baj lehetett a világegyetem rendjével, ha valaki ilyen jó és törékeny nem érdemelt meg egy védőangyalt, aki távol tartotta volna a bajtól.
Nos, gondoltam sötét humorral, legalább van egy védő vámpírja.
Mosolyogtam. Mennyire szerettem az ürügyemet a maradásra. „Természetesen te biztonságban tartásod kezd olyan érzés kelteni, mint egy teljes munkaidőt igénylő foglalkozás, amely megköveteli az állandó jelenlétemet.”
Ő is mosolygott. „Senki se próbált ma eltenni láb alól.” Mondta könnyedén, majd arca találgatóvá vált egy fél pillanatra, mielőtt a szeme átlátszatlan lett megint.
„Még.” Tettem hozzá szárazan.
„Még.” Értett egyet velem nagy meglepetésemre. Azt vártam, hogy visszautasít minden védelmezést.
Hogy tehette? Ez az önző hülye! Hogy tehette ezt velünk? Rosalie fülsértő, gondolati sikoltozása áttört koncentrációmon keresztül.
„Nyugalom, Rose.” Hallottam Emmett suttogását az ebédlőn keresztül is. Karjai Rosalie köré fonódtak, hogy szorosan maga mellett tartsa – megfékezve őt.
Sajnálom, Edward – gondolta Alice bűnbánóan. Megtudta a beszélgetésetekből, hogy Bella túl sokat tud… és, nos, rosszabb is lehetett volna, ha nem mondom el neki az igazat. Hidd ezt el nekem.
Megremegtem attól a víziótól, ami ezt követte, mi is történhetett volna, ha elmondom Rosalie-nek még otthon, hogy Bella tudja, vámpír vagyok, ott, ahol Rosalie-nek nem kellett volna a látszattal törődnie. El kell rejtenem az Aston Martin-omat valahol az államon kívül, ha nem nyugszik le, mire a sulinak vége lesz. A kedvenc kocsim látványa, szétroncsolva és égve, felzaklatott, habár tudtam, megérdemlem a büntetést.
Jasper se volt boldogabb.
Majd később egyezkedem velük. Csak ennyi idő volt engedélyezve, hogy Bellával lehessek, és nem akartam elpazarolni ezt. És hallottam Alice emlékeztetőjét, miszerint még el kellett intéznem pár dolgot.
„Van még egy kérdésem hozzád.” Mondtam, miközben kizártam Rosalie hisztériáját.
„Mond.” Mondta Bella mosolyogva.
„Tényleg be kell menned Seattle-be most szombaton, vagy csak egy ürügy volt arra, hogy nemet mondhass a hódolóidnak?”
Grimaszolt. „Tudod, még nem bocsátottam meg a Tyler-es dolog miatt. A te hibád, hogy abba a gondolatba ringatta magát, hogy vele megyek a bálba.”
„Oh, talált volna esélyt nélkülem is, hogy megkérdezzen téged – csak látni akartam az arcodat.”
Felnevettem, emlékezve döbbent arckifejezésére. Semmit se mondtam még ezelőtt neki az én sötét történetemről, ami miatt olyan rémültnek látszott akkor. Az igazság nem ijesztette meg. Velem akart lenni. Elmezavar.
„Ha én kérdeztem volna meg, engem is elutasítottál volna?”
„Valószínűleg nem.” Mondta. „De később lemondtam volna – kitalált betegségre vagy kirándult bokára hivatkozva.”
Milyen furcsa. „Miért tetted volna ezt?”
Fejét csóválta, mintha csalódott lett volna, hogy nem értettem meg egyből. „Te még sose láttál testnevelés órán, gondolom, de azt gondoltam, megérted miért.”
Ah. „Arra a tényre utalsz, hogy nem vagy képes végigsétálni egy lapos, szilárd felületen anélkül, hogy ne esnél el valamiben?”
„Kétségkívül.”
„Ez nem lenne probléma. Minden a vezetésen múlik.”
A másodperc rövid töredékéig emlékeztem, milyen érzés volt a testét magam mellett tudni, miután ellöktem a közelgő furgon útjából. Erősebben tudtam emlékezni arra a szenzációs érzésre, mint a pánikra, vagy a kétségbeesésre, vagy a bosszúságra. Olyan meleg és olyan lágy volt, ahogy merev testemhez ért…
Visszarántottam magam az emlékből.
„De még nem mondtad –” Mondta gyorsan, megelőzve, hogy vitázzon velem az ügyetlenségéről, mivel szándékában állt azt tenni. „Mindenféleképpen Seattle-be akarsz menni, vagy bánnád, ha valami mást csinálnánk?”
Fondorlatos – választást adni neki anélkül, hogy lehetőséget kapna arra, hogy nélkülem töltse a napot. Aligha igazságos tőlem. De tettem neki egy ígéretet tegnap este… és tetszett az az ötlet, hogy teljesítsem is azt – majdnem annyira, mint ahogy megrémisztett.
A Nap sütni fog szombaton. Megmutathatom neki az igazi arcom, ha elég bátor leszek ahhoz, hogy elviseljem félelmét és undorát. Ismertem az igazi helyet, ahol megkockáztathatom…
„Nyitott vagyok a lehetőségekre.” Mondta Bella. „De kérnék egy szívességet.”
Egy feltételes igen. Mit akarhat tőlem?
„Mi az?”
„Vezethetek én?”
Ez most valami vicc lenne? „Miért?”
„Nos, többnyire azért, mert mikor elmondtam Charlie-nak, hogy Seattle-be megyek, kimondottan rákérdezett, egyedül megyek-e, és akkor még úgy volt. Ha megint megkérdezi, valószínűleg nem fogok hazudni, de nem hiszem, hogy megteszi, és ha a furgonomat a háznál hagyom, azzal csak szükségtelenül felhozódna a dolog. És azért is, mert a vezetésed megrémít.”
Forgattam a szemeimet. „Minden dolog velem kapcsolatban megrémiszthetne, de te a vezetési stílusom miatt aggódsz.” Valóban, az agya fordítva működik. Elégedetlenül csóváltam a fejem.
Edward – szólt sürgősen Alice.
Hirtelen a világos napsütést bámultam, belekerülve Alice egyik látomásába.
Az a hely volt, amit nagyon jól ismertem, a hely, ahová Bellát akartam vinni – egy kis rét, ahová senki se járt rajtam kívül. Egy csendes, szép hely, ahol az lehettem, aki vagyok – elég messze minden ösvénytől és emberi lakóhelytől, hogy elmém békében és csendben lehessen.
Alice is felismerte a helyet, mert már látott ott engem nem olyan régen egy másik látomásában – az egyik vibráló, határozatlan látomásában, amit Alice mutatott nekem azon a reggelen, mikor megmentettem Bellát a furgon elől.
Ebben a vibráló vízióban nem voltam egyedül. És most tisztán látható volt – Bella ott volt velem. Szóval elég bátor voltam. Engem nézett, szivárványszínek táncoltak arcán, szemei megfejthetetlenek.
Ez ugyanaz a hely – gondolta Alice, elméje tele volt félelemmel, ami nem illett a látomáshoz. Feszültség talán, de félelem? Mire értette, hogy ugyanaz a hely?
És aztán láttam.
Edward! Éles hangon tiltakozott. Szeretem őt, Edward!
Kizártam őt gonoszul.
Nem szerette úgy Bellát, ahogy én. Látomása lehetetlen volt. Rossz. Valahogy megvakulhatott, képtelenségeket látott.
Még egy fél másodperc se telt el. Bella kíváncsian fürkészte arcomat, várva, hogy jóváhagyjam a követelését. Látta a félelem szikráját, vagy túl gyors volt számára?
Rá fókuszáltam, a befejezetlen beszélgetésünkre, Alice-t és a selejtes, hazug látomását minél messzebb taszítottam gondolataimtól. Nem érdemelték meg a figyelmemet.
Azonban nem voltam képes fenntartani az incselkedésünk játékos hangzását.
„Nem akarod elmondani apádnak, hogy velem töltöd a napot?” Kérdeztem, komorság szivárgott a hangomba.
Megszabadultam a látomásoktól megint, próbáltam minél messzebb taszítani, hogy ne vibráljanak a fejembe.
„Charlie esetében a kevesebb mindig többet jelent.” Mondta Bella tényszerűen. „ Egyébként hova fogunk menni?”
Alice tévedett. Nagyot tévedett. Erre nem volt esély. És ez csak egy régi látomás volt, most már érvénytelen. Sok minden megváltozott azóta.
„Szép idő lesz.” Mondtam neki lassan, harcolva a pánikkal és a határozatlansággal. Alice tévedett. Úgy tehetnék, mintha semmit se hallottam vagy láttam volna. „Szóval távol kell maradnom a kíváncsi szemektől… és te velem lehetsz, ha akarsz.”
Bella azonnal megértette a jelentését; szemei élénkek és türelmetlenek voltak. „És megmutatod nekem, mire gondoltál a napsütéssel kapcsolatban?”
Talán, mint már annyiszor ezelőtt, reakciója az ellenkezője lesz annak, mint amit vártam tőle. Mosolyogtam ennek lehetőségén, harcoltam, hogy visszatérjek a könnyedebb pillanatba. „Igen. De…” Nem mondott igent. „Ha nem akarsz… egyedül lenni velem, akkor azt szeretném, hogy ne menj egyedül Seattle-be. Megborzongok a tragédia gondolatától, ami megtalálhat téged egy ekkora városban.”
Ajkait összenyomta; megsértődött.
„Phoenix háromszor nagyobb, mint Seattle – csak a lakosságot tekintve. Kiterjedése –”
„De úgy látszik, hogy Phoenix-ban még nem voltál a halál célpontja.” Mondtam félbevágva indoklását. „Szóval inkább szeretném, ha velem maradnál.”
Maradhat örökre, és még az se lenne elég hosszú idő.
Nem kellett volna így gondolkoznom. Kettőnknek nincs olyan, hogy örökké. Minden eltelt másodperc többet jelent, mint ezelőtt bármikor; minden pillanatban változik, míg én ugyanolyan maradok.
„Bármi is legyen, én nem bánom, hogy egyedül legyek veled.” Mondta.
Nem – mivel ösztönei visszafelé működtek.
„Tudom.” Sóhajtottam. „Azonban el kellene mondanod Charlie-nak.”
„Mégis mi okom lenne erre?” Kérdezte rémülten.
Rápillantottam, a látomás, amit nem tudtam igazán elnyomni, undorodva kavargott a fejemben.
„Egy kis ösztönzést adnál, hogy hozzalak vissza.” Sziszegtem. Meg kellene adnia nekem ezt – egy tanú, aki óvatosságra kényszerítene.
Miért erőltette rám Alice ezt a tudást?
Bella hangosan nyelt egyet, és bámult engem egy hosszú pillanatig. Mit láthatott?
„Úgy gondolom, kockáztatok.” Mondta.
Ugh! Örömét leli élete kockáztatásában? Egy kis adrenalin löketre vágyott?
Haragosan néztem Alice-re, aki szemembe nézett egy figyelmeztető pillantással. Mellette Rosalie dühösen nézett, de nem törődtem vele. Hagy tegye tönkre az autót. Az csak egy játékszer volt.
„Beszéljünk valami másról.” Javasolta Bella hirtelen.
Visszanéztem rá azon tűnődve, hogy vehette ennyire félvállról azt, ami igazán számított. Miért nem tekintett engem egy szörnyetegnek, ami voltam?
„Miről akarsz beszélni?
Szemei jobbra, majd balra fordultak, mintha azt figyelné, nem e hallgatnak ki minket. Biztos azt tervezte, hogy megoszt velem egy másik legenda alapú témát. Szemei megfagytak egy pillanatra és teste megdermedt, majd visszanézett rám.
„Miért mentetek Goat Rocks-ba múlt hétvégén… vadászni? Charlie azt mondta, hogy az nem jó hely a túrázáshoz, a medvék miatt.”
Olyan feledékeny. Rábámultam, egyik szemöldökömet felvontam.
„Medvék?” Zihálta.
Savanyúan elmosolyodtam, néztem, ahogy leesik neki. Emiatt most már komolyan fog venni? Bármi miatt is?
Rendezte arckifejezését. „Tudod, nincs még itt a medveszezon.” Mondta hevesen, szeme összeszűkült.
„Ha figyelmesen elolvasod, a törvény csak a fegyverrel történő vadászatot tartalmazza.”
Megint elvesztette az ellenőrzést az arcizmain egy pillanatra. Szája kinyílt.
„Medvék?” Mondta megint, ezúttal egy tapogatózó kérdésként, mint sem döbbent zihálásként.
„A medve Emmett kedvence.”
Szemeit figyeltem, hogy emésztik meg ezt.
„Hmm.” Motyogta. Beleharapott a pizzába, lefelé nézett. Gondolataiba merülve rágcsált, majd ivott egy kortyot.
„Szóval.” Mondta, és végül felnézett. „Mi a te kedvenced?”
Feltételeztem, hogy várnom kellett volna valami ilyesmit, de nem tettem. Bella mindig érdekes volt, legalábbis.
„Hegyi oroszlán.” Mondtam ridegen.
„Ah.” Mondta semleges hangon. Szívverése biztos és egyenletes maradt, mintha a kedvenc éttermeinkről beszélgetnénk.
Akkor rendben. Ha ilyen szokatlan módon akar viselkedni…
„Természetesen óvatosnak kell lennünk, nehogy hatással legyünk a környezetre meggondolatlan vadászatokkal.” Mondtam neki tárgyilagos és objektív hangon. „Olyan területekre próbálunk fókuszálni, ahol elszaporodtak a ragadozók – ha szükséges messzire is elmegyünk. Bőségesen van szarvas és antilop itt, és lesznek is, de hol van ebben a szórakozás?”
Udvarias érdeklődéssel hallgatott, mintha tanár lettem volna, aki leadja az anyagot. Mosolyognom kellett.
„Valóban, hol van.” Motyogta nyugodtan, megint beleharapott a pizzába.
„A kora tavasz Emmett kedvenc medveszezonja.” Mondtam a lecke folytatását. „Ekkor jönnek elő a téli állomból, így még inkább ingerlékenyek.”
„Hetven évvel később jártunk, és még mindig nem lépett túl azon, hogy elvesztette az első meccset.
„Semmi se nyújt nagyobb örömet, mint egy ingerlékeny medve.” Értett egyet Bella, komolyan bólintott.
Nem tudtam visszatartani nevetésem, miközben csóváltam a fejem logikátlan nyugalma miatt. Ezt biztos csak színleli. „Mond el, mit gondolsz igazából, kérlek.”
„Próbálom magam elé képzelni – de nem tudom.” Mondta, a ránc megjelent a szemei között. „Hogy tudtok vadászni medvékre fegyver nélkül?”
„Oh, vannak fegyvereink.” Mondtam neki, és feléje villantottam egy széles mosolyt. Azt vártam, hogy visszahőköl, de nagyon nyugodt maradt, engem figyelt. „Csak nem olyanok, amiket számításba vettek a vadászati törvény megírásakor. Ha láttál már valaha medvetámadást a televízióban, akkor el tudod képzelni Emmett-et vadászás közben.”
Arra az asztalra nézett, ahol a többiek ültek, és megborzongott.
Végre. És aztán nevettem magamon, mert tudtam, hogy egy részem azt kívánta, bárcsak ilyen feledékeny maradna.
Sötét szeme tág és mély volt, miközben engem bámult most. „Te is olyan vagy, mint egy medve?” Kérdezte majdnem suttogva.
„Inkább, mint egy oroszlán, vagyis a többiek azt mondják.” Mondtam neki, arra törekedve, hogy tárgyilagosnak tűnjek. „Talán a kedvencünk mutatja, milyenek vagyunk.”
Szája sarka kicsit felhúzódott. „Talán.” Ismételte. És aztán oldalra hajtotta fejét, és a kíváncsiság hirtelen tisztán látszott a szemeiben. „Ez olyan valami, amit látnom kellene?”
Nem volt szükségem Alice képeire ahhoz, hogy lássam ezt a horrort – képzelőerőm is elég volt.
„Teljesen kizárt.” Mordultam rá.
Elhajolt tőlem, szemei elképedtek és rémültek voltak.
Én is hátradőltem, teret engedve közénk. Soha nem fogja látni, igaz? Nem tesz meg semmit annak érdekében, hogy segítsen nekem életben tartani őt.
„Túl ijesztő számomra?” Kérdezte egyenletes hangon. Szíve azonban még mindig kétszer olyan gyorsan vert.
„Ha az lenne, elvinnélek már ma este.” Vágtam vissza. „Szükséged van egy egészséges adag félelemre. Semmi se lenne hasznosabb számodra.”
„Akkor miért?” Követelte rendíthetetlenül.
Sötéten bámultam őt, azt várva, hogy féljen. Én féltem. Túl tisztán el tudtam képzelni, hogy Bella mellettem van, mikor vadászok…
Szemei kíváncsiak, türelmetlenek maradtak, semmi több. Várta a választ, nem adta fel.
De az időnk lejárt.
„Később.” Csattantam fel, és lábra álltam. „El fogunk késni.”
Megzavarodva körbenézett, mintha elfelejtette volna, hogy ebédelni voltunk. Mintha elfelejtette volna, hogy egyáltalán iskolába voltunk – meglepődött, hogy nem egyedül voltunk valami privát helyen. Pontosan megértettem ezt az érzést. Nehéz volt emlékezni a világ többi részére, mikor vele voltam.
Gyorsan felállt, és táskáját átvetette a vállán.
„Akkor később.” Mondta, és láttam a határozottságot a szavaiban, számon fogja kérni rajtam.