5. Meghívások


Gimnázium. Már nem a purgatórium volt, hanem tisztán a pokol. Gyötrelem és tűz… igen, megvolt mind a kettő.
Most már mindent helyesen csináltam. Senki sem panaszkodhatott, hogy kibújok a kötelezettségeim alól.
Örömet szerezni Esmé-nek és megvédeni a többieket, ezért maradtam Forksban. Visszatértem az eredeti tervemhez. Nem üldözök senkit. Minden nap látogattam a gimnáziumot, és játszottam, hogy ember vagyok. Minden nap. Aggódva hallgatóztam, hogy van-e valami új pletyka Cullen-ékről – de soha semmi újat nem hallottam. A lány egy szót sem szólt a gyanújáról. Újra és újra elmondta ugyanazt – ott álltam mellette és félrerántottam – míg a hallgatói meg nem unták, hogy új részleteket próbáljanak meg kihúzni belőle. Nem volt semmi veszély. Az elhamarkodott közbelépésem nem ártott senkinek.
Senkinek, kivéve engem.
Elhatároztam, hogy megváltoztatom a jövőt. Nem a legegyszerűbb vállalkozás, de nem volt más lehetőség, amit el tudtam volna fogadni.
Alice azt mondta, nem lesz elég erőm távol tartani magamat tőle. Be akartam bizonyítani, hogy téved.
Azt gondoltam, az első nap lesz a legrosszabb. A nap végére biztos voltam benne, hogy ez a helyzet. Habár, tévedtem.
Nem esett jól a tudat, hogy meg fogom bántani a lányt. Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy a fájdalma nem lesz több tűszúrásnál – csak az elutasítás apró szúrása -, összehasonlítva az enyémmel. Bella ember volt, és tudta, hogy én valami más vagyok, valami rossz, valami félelmetes. Talán inkább megkönnyebbült volt, mint sértett, amikor elfordítottam tőle az arcomat, úgy téve, mintha nem is létezne.
Szia, Edward. – üdvözölt első nap biológián. A hangja most kellemes és barátságos volt, száznyolcvan fokos fordulatot vett azóta, hogy utoljára beszéltem vele.
Miért? Mit jelent ez a változás? Elfelejtette? Úgy döntött, hogy csak képzelődött? Lehetséges, hogy megbocsátotta, hogy nem tartottam be az ígéretemet?
A kérdések ugyanúgy égettek, mint a szomjúság, valahányszor levegőt vettem.
Csak egy pillanat, hogy a szemébe nézzek. Csak, hogy lássam, hogy ki tudjam olvasni belőlük a választ…
Nem. Ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem, ha meg akarom változtatni a jövőt.
Egy kicsit felé fordítottam az arcomat, anélkül, hogy ránéztem volna. Biccentettem, majd visszafordítottam a fejemet.
Nem szólt hozzám újra.
Délután, amint az iskola és a szerepjáték véget ért, elrohantam Seattle- be, ahogy előző nap is tettem. Úgy tűnt, könnyebb volt elviselni a fájdalmat, amikor repültem a föld felett és minden egyetlen zöld folttá olvadt össze körülöttem.
Ez a rohanás mindennapi szokássá vált.
Szerettem? Nem így gondoltam. Még nem. Alice látomásai erről a jövőről kiakasztottak, habár most már láttam, milyen könnyű lenne beleesni Bellába. Pontosan olyan lenne, mint a zuhanás: könnyű. Nem megengedni magamnak, hogy beleessek Bellába, pontosan a zuhanás ellentéte volt – ki kellett másznom a szakadékból, lépésről lépésre, és a feladat olyan kimerítő volt, mintha nem lenne több erőm egy közönséges halandónál.
Több mint egy hónap telt el, és minden nap egyre nehezebbé vált. Csak egy dolog adott értelmet ennek az egésznek: Vártam, hogy túl legyek rajta, hogy könnyebb legyen. Alice biztosan erre gondolt, amikor azt jósolta, hogy nem fogom tudni távol tartani magam Bellától. Látta a fájdalom fokozódását. De meg tudtam küzdeni a fájdalommal.
Nem fogom tönkre tenni Bella jövőjét. Ha a sors úgy rendelte, hogy szeressem, nem az volt a legjobb, amit tehettem, hogy elkerülöm?
Azt gondoltam, hogy az elkerülése nincs túl az elviselhetőség határán. Tudtam tettetni, hogy semmibe veszem, és nem figyelek rá. Tudtam tettetni, hogy nem érdeklődöm iránta. De ez volt minden; csak látszat, nem a valóság.
Figyeltem minden lélegzetvételét, csüngtem a szavain.
A szenvedéseimet négy különböző kategóriába soroltam.
Az első kettő megszokott volt. Az illata és a csend körülötte. Vagy, inkább – hogy a felelősség rám háruljon, ahova tartozott – a szomjúságom és a kíváncsiságom.
A harmadik volt a legfőbb kínom. Szokásommá vált, hogy egyáltalán nem lélegeztem biológián. Természetesen mindig voltak kivételek – valahogy válaszolnom kellett a kérdésekre, és ilyenkor kénytelen voltam levegőt venni, hogy beszélni tudjak. Valahányszor megéreztem a lány illatát, ugyanazt éreztem, mint első nap – tűz és brutális erőszak reménykedett a szabadulásban. Nehéz volt okokat találni az önuralomra az ilyen pillanatokban. És, akárcsak az első napon, a szörnyeteg ordított bennem, nagyon közel a felszínhez…
A kíváncsiság kínzott legkitartóbban. Ez a kérdés soha nem ment ki a fejemből: Mire gondol most? Amikor halkan felsóhajtott. Amikor egy hajtincset szórakozottan az ujja köré csavart. Amikor a szokásosnál erősebben csapta le a könyveit az asztalra. Amikor késve rohant be az osztályba. Amikor türelmetlenül dobolt a lábával a padlón. Minden elkapott mozdulata őrjítően titokzatos volt. Amikor a többi emberrel beszélt, elemeztem minden szavát és hangsúlyát. A gondolatait mondta ki, vagy azt, amit szerinte mondania kellett? Gyakran úgy tűnt számomra, hogy próbálja azt mondani, amire a hallgatósága számít. Ez eszembe juttatta a családomat és az átlagos életünk illúzióját – ebben sokkal jobbak voltunk, mint ő. Kivéve, ha tévedek, és csak képzelődtem. Miért játszott szerepet? Egy volt közülük – egy átlagos tinédzser.
Mike Newton volt a legmeglepőbb az összes kínom közül. Ki hitte volna, hogy egy ilyen átlagos, unalmas halandó ennyire dühítő tud lenni? Hogy őszinte legyek, egy kicsit hálás is voltam ennek a bosszantó fiúnak; jobban, mint a többieknek, ugyanis szóval tartotta a lányt. Sokat tudtam meg Belláról ezeken a beszélgetéseken keresztül – csendben szerkesztettem a listámat – de ugyanakkor Mike közreműködése még jobban felbosszantott. Nem akartam, hogy Mike legyen az, aki megfejti a titkait. Én akartam megfejteni őket.
Sokat segített, hogy Mike soha nem vette észre a lány apró meglepetéseit, az apró botlásokat. Semmit nem tudott róla. Megteremtett a gondolataiban egy olyan Bellát, aki nem létezett – egy lányt, aki pontosan olyan hétköznapi volt, mint ő maga. Nem vette észre az önzetlenségét és a bátorságát, amit elrejtett a többi ember elől, nem hallotta az abnormális érettséget a kimondott szavak, gondolatok mögött. Nem vette észre, hogy amikor az anyjáról beszélt, az úgy hangzott, mintha egy felnőtt beszélne a gyerekéről, és nem fordítva – szeretőn, elnézően, gyengéden mulatva, vadul védelmezőn. Nem hallotta a türelmet a hangjában, amikor azt tettette, hogy érdeklik Mike kósza történetei. És nem látta a jóságot e mögött a türelem mögött.
A Mike- kel való beszélgetésein keresztül felkerült a listámra a legfontosabb tulajdonság, a legjellemzőbb, ami olyan ritka volt, mint amilyen egyszerű. Jó volt. Az összes többi ebből következett – kedves, önmagát semmibe vevő, önzetlen, szerető szívű és bátor – mindezeken keresztül látszott a jósága.
Habár ezek a fontos felfedezések nem tették rokonszenvesebbé Mike-et. A kisajátító mód, ahogy Bellát kezelte – mintha a lány jogos tulajdona lenne -, majdnem annyira ingerelt, mint az éretlen és durva képzelgései a lányról. Egyre magabiztosabb lett, és ahogy múlt az idő, úgy tűnt, Bella is őt részesíti előnyben a többiekkel szemben, akiket Mike a vetélytársiként tartott számon – beleértve Tyler Crowley-t, Eric Yorkie-t és többé-kevésbé engem is. Óra előtt rendszeresen odaült az asztalunkra fecsegni, felbátorodva a lány mosolyain. Csak udvariasságból mosolyog, mondogattam magamban. Mindig ugyanaz, azzal kötöttem le magam, hogy elképzeltem, amint visszakézből nekiütöm Mike-ot a szemközti falnak… attól még nem sérülne meg halálosan…
Mike ritkán gondolt rám úgy, mint vetélytárs. A baleset után aggódott, hogy Bella és én a közös élmény hatására kötődni kezdünk egymáshoz, de szemlátomást pont az ellenkezője történt. Persze kínozta a gyanú, hogy megpróbálom majd felkelteni a lány érdeklődését. De ugyanúgy semmibe vettem, mint a többieket, és ez önelégültté tette Mike-ot.
Mire gondolt most a lány? Vajon örült Mike figyelmességének?
És, végül, az utolsó kínom, ami a legfájóbb: Bella közömbössége. Ahogy én nem vettem tudomást róla, ő ugyanúgy nem vett tudomást rólam. Többet nem próbált beszélni velem. Amennyire tudom, gondolni se gondolt rám.
Ez az őrületbe kergetett volna – vagy porig rombolta volna az elhatározást, hogy megváltoztatom a jövőt -, kivéve, hogy néha ugyanúgy nézett rám, mint régen. Ezt ne láttam személyesen, mivel továbbra sem engedtem meg magamnak, hogy akár egy pillanatra is ránézzek, de Alice mindig előre figyelmeztetett minket, mikor készült ránk nézni. A többiek még mindig óvatosak voltak a lány tudása miatt.
Enyhített valamit a fájdalmon, hogy távolról rám bámult, újra meg újra. Habár, nyilván az járt a fejében, hogy micsoda őrült vagyok.
Bella egy percen belül rá fog nézni Edwardra. Viselkedjünk normálisan. – mondta Alice egy márciusi kedden, amikor a többiek már amúgy is gondosan ügyeltek rá, hogy a mozdulataik emberinek tűnjenek és olyan távolságot tartottak, mint ők; semmi feltűnő.
Figyeltem, hogy a lány milyen gyakran nézett felém. Örömmel töltött el, habár ez nem volt helyes, hogy a pillantásainak gyakorisága nem változott az idő múlásával. Nem tudtam, hogy mit jelent ez, de jobban éreztem magam.
Alice sóhajtott. „Bárcsak…”
Maradj ki ebből, Alice. – motyogtam halkan. – Nem fog megtörténni.
Lebiggyesztette az ajkát. Alice nyugtalan volt a Bellával való előrelátható barátsága miatt. Valamilyen furcsa módon, hiányzott neki a lány, akit nem ismert.
„Beismerem, jobb vagy, mint gondoltam. Zavarossá és értelmetlenné tetted a jövőt. Remélem, elégedett vagy.”
Számomra bőven van értelme.
Finoman felhorkant.
Próbáltam kizárni, túl türelmetlen voltam a társalgáshoz. Nem voltam valami jó hangulatban – feszültebb voltam, mint amilyennek mutattam magam. Csak Jasper volt tisztában vele, hogy milyen sérült voltam, érezte a belőlem áradó feszültséget a szokatlan képessége segítségével, amellyel értelmezni és befolyásolni tudta a környezetében lévők érzéseit. Nem tudta a hangulatok mögötti okokat, és – mivel én pár napja folyamatosan őrült hangulatban voltam – nem is törődött velük.
Ez egy rossz nap lesz. Rosszabb, mint az előző, ez volt a séma.
Mike Newton, ez az utálatos fiú, akit nem fogadtam el vetélytársnak, randira akarta hívni Bellát.
A hölgyválasz-buli elérhető közelségbe került, és eddig abban reménykedett, hogy Bella el fogja hívni. Mivel ezt eddig nem tette meg, Mike önbizalma kissé megcsappant. Most viszont már kényelmetlenül el volt kötelezve – és én jobban élveztem, hogy kényelmetlen helyzetben van, mint kellett volna – mert Jessica Stanley épp az imént hívta meg. Nem akart igent mondani, amíg esély volt rá, hogy Bella őt választja (és ezzel bebizonyíthatja a riválisai felett aratott győzelmet), de nem mondott nemet sem, mert még a végén táncos nélkül maradt volna. Jessica, aki megsértődött Mike habozásán, és kitalálta az okát, ismét dühösen gondolt Bellára. Újra azt éreztem, hogy meg kell védenem Bellát Jessica rosszindulatú gondolataitól. Most már jobban értettem ezt a késztetést, de ez csak még idegesítőbbé tette a helyzetet, mert nem tehettem semmit.
Csak rágondolni, hogy mi következik! Teljesen tisztában voltam az összes középiskolai drámával, és megvetettem őket.
Mike lélekben felkészült, miközben átkísérte Bellát biológiára. Hallgattam a vívódását, és vártam, hogy megérkezzenek. A fiú gyenge volt. Szándékosan várt a bálig, félt, hogy láthatóvá válik, mennyire belebolondult a lányba, mielőtt kellő bíztatást kapott volna. Nem akarta a visszautasítással sebezhetővé tenni magát, inkább azt várta, hogy a lány tegye meg az első lépést.
Gyáva.
Ismét felült az asztalunkra, kényelmesen elhelyezkedett, én meg elképzeltem, hogy hangzana, ha az összes csontja eltörne, mert kellő erővel nekivágódott a szemközti falnak.
Szóval, - mondta Bellának a szemeit a padlóra szegezve – Jessica meghívott a tavaszi bálra.
Hát ez nagyszerű! – válaszolta Bella azonnal, lelkesen. Nehéz volt megállni mosoly nélkül, ahogy a hangja lerombolta Mike öntudatosságát. Ő ugyanis csalódottságra számított. – Biztosan nagyon jól fogod érezni magad Jessicával.
Kutatott a helyes reakció után.
Hát… - hezitált, már majdnem inába szállt a bátorsága, de aztán mégis erőre kapott. – Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkoznom kell.
Hogy jutott eszedbe ilyesmi? – kérdezte Bella. A hangja rosszalló volt, de volt benne egy kevés megkönnyebbülés is.
Ez most mit jelent? Egy váratlan, erős haraghullám arra késztetett, hogy ökölbe szorítsam a kezemet.
Mike nem hallotta ki a hangjából a megkönnyebbülést. Elvörösödött – hirtelen vadságot éreztem; ez olyan volt nekem, mint egy invitáció -, és újra a padlót bámulta, miközben beszélt.
Arra gondoltam, hogy talán… szóval, hogy hátha neked is kedved támad meghívni engem.
Bella habozott.
Abban a rövid pillanatban tisztábban láttam a jövőt, mint ahogy Alice valaha is látta.
Lehet, hogy a lány igent mond Mike kimondatlan kérdésére, az is lehet, hogy nem, de valamikor a közeli jövőben igent fog mondani valakinek. Szeretetreméltó és érdekes volt, és a fiúk is szemlátomást észrevették ezt. Akár most kezd válogatni, akár vár addig, míg elkerül innen, de egyszer igent fog mondani valakinek.
Láttam az életét, ahogy eddig – egyetem, munka… szerelem, házasság. Láttam, amint áttetsző, fehér ruhában, boldogságtól kipirult arccal, az apja karján sétál Wagner indulójának ütemére.
A fájdalom most még élesebben hasított belém, mint eddig bármikor. Egy ember ebbe már régen belehalt volna – ezt egy ember nem bírná elviselni.
De ez nem csak fájdalom volt, hanem düh is.
A dühöm már fizikai fájdalmat okozott. Habár nem volt biztos, hogy Bella ennek a jelentéktelen, érdemtelen fiúnak fog igent mondani, mégis össze akartam zúzni a koponyáját, hogy demonstrálja, hogy fog járni az illető, akinek Bella igent mond.
Nem értettem ezt az érzést. A fájdalom, a düh, a vágy és a kétségbeesés keveréke volt. Még soha nem éreztem ilyet; nem is tudtam volna megmondani, hogy mi volt.
Mike, azt hiszem, igent kellene mondanod Jessicának. – mondta a lány szelíden.
Mike reményei szertefoszlottak. Rendes körülmények között örültem volna, de még mindig a fájdalom hatása alatt álltam, és lelkiismeret-furdalásom volt a fájdalom és düh miatt.
Alice-nek igaza volt. Nem voltam elég erős.
Igen, Alice látta megváltozni, összezavarodni a jövőt, majd szétroncsolódni. Vajon most elégedett?
Te talán már meghívtál valakit? – kérdezte Mike mogorván. Rám pillantott, és hetek óta először felvillant a szemében a gyanú. Rájöttem, hogy elárultam az érdeklődésemet; a fejem Bella felé fordult.
A vad irigység a gondolataiban – hogy a lány bárkit is előnyben részesít vele szemben – hirtelen rádöbbentett, hogy mi volt bennem az az előbbi, névtelen érzelem.
Féltékeny voltam.
Nem. – mondta a lány egy csipetnyi vidámsággal a hangjában. – Én egyáltalán nem megyek el a bálra.
Minden dühöm és lelkiismeret-furdalásom mellett éreztem némi megkönnyebbülést is. Hirtelen rádöbbentem, hogy vannak versenytársaim.
Miért nem? – kérdezte Mike, majdhogynem goromba hangon. Bosszantott, hogy ilyen hangon beszélt a lánnyal. Elfojtottam egy morgást.
Azon a szombaton Seattle-ben leszek. – válaszolta Bella.
A kíváncsiságom nem volt olyan kínzó, mint ezelőtt – túlságosan lefoglalt, hogy a lehető legtöbbet próbáljam meg kihozni a válaszaiból. Elég hamar kitaláltam az okokat.
Mike hangja kellemetlenül rábeszélővé vált.
Nem mehetnél valamelyik másik hétvégén?
Sajnos nem. – Bella hangja kissé rideg lett. – Úgyhogy ne várakoztasd tovább Jessicát. Udvariatlanság lenne.
A Jessica érzései miatt való aggodalma ismét fellobbantotta a féltékenységemet. Ez a Seattle-i kirándulás csak ürügy volt, hagy nemet mondjon – csupán azért utasította volna vissza, mert törődik a barátnője érzéseivel? Ez már több volt, mint önzetlenség. Egyáltalán nem kívánta volna, hogy bár igent mondhatna? Vagy mindkét feltevésem helytelen? Valaki más keltette fel az érdeklődését?
- Aha, igazad van. – motyogta Mike olyan lehangoltan, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem.
Levette a szemét Belláról, elvágva az utat, hogy a gondolatain keresztül lássam a lány arcát.
Ezt nem szándékoztam tűrni.
Odafordultam, hogy én magam tanulmányozzam az arcát, most először, több mint egy hónap után. Nagy megkönnyebbülés volt ezt megengedni magamnak, mint egy kis levegő egy fuldoklónak.
A lány szemei csukva voltak, a kezét az arcához szorította. A vállait védekezőn előreejtette. Kicsit megrázta a fejét, mintha így próbálna kizárni a fejéből valamit.
Zavaró. Elbűvölő.
Mr. Banner hangja kirángatta az álmodozásából, lassan kinyitotta a szemét. Azonnal rám nézett, mintha megérezte volna a pillantásomat. Ugyanazzal a zavarba ejtő arckifejezéssel állta a tekintetemet, ami olyan régóta kísértett.
Abban a pillanatban nem éreztem sem lelkiismeret-furdalást, sem bűntudatot, sem dühöt. Tudtam, hogy ezek újra vissza fognak térni, méghozzá hamarosan, de abban a percben csak lebegtem abban a furcsa, ideges érzésben. Mintha győztem volna, nem pedig vereséget szenvedtem.
Nem nézett másfelé, habár én helytelen intenzitással bámultam, és hiába próbáltam kiolvasni a gondolatait a tekintetéből. A szemei inkább kérdésekkel voltak tele, mint válaszokkal.
Láttam visszatükröződni a szemeimet az övéiben, és észrevettem, hogy feketék a szomjúságtól. Lassan két hete, hogy utoljára voltam vadászni, nem ez volt a legbiztonságosabb nap az akaratom szétmorzsolódásához. De úgy tűnt, a lányt nem ijesztette meg a feketeség. Még mindig nem nézett másfelé, csak halvány, ellenállhatatlan pirosság tűnt fel a bőrén.
Mire gondolhatott most?
Majdnem megkérdeztem hangosan, de ebben a pillanatban Mr. Banner kimondta a nevemet. Kiolvastam az agyából a helyes választ, miközben röviden rápillantottam.
Gyorsan levegőt vettem.
A Krebs-ciklus.
Szomjúság égette a torkomat – megfeszítette az izmaimat és méreggel öntötte el a számat -, behunytam a szemem, próbáltam legyőzni a lány vére utáni sóvárgást, ami tombolt bennem.
A bennem lévő szörny erősebb volt, mint valaha. A szörnyeteg örvendezett. Belekapaszkodott abba a kettős jövőbe, amitől egyenlő esélyt kapott, ami után olyan erősen vágyakozott. A harmadik, ingatag jövőt próbáltam a morzsolódó akaraterőmmel fenntartani – rombolta a féltékenység és még sok egyéb -, és a szörny nagyon közel állt a győzelemhez.
A lelkiismeret-furdalásom és a bűntudatom keveredett a szomjammal, és úgy égetett, hogy ha képes lettem volna könnyezni, most egész biztosan ez történt volna.
Mit műveltem?
Tudva, hogy a csatát elvesztettem, úgy tűnt, semmi értelme megtagadni magamtól azt, amit akarok; visszafordultam tehát, és tovább bámultam a lányt.
Az arcát a haja mögé rejtette, de a tincsek közötti réseken keresztül láttam, hogy az arca mélyvörös.
Ez tetszett a szörnyetegnek.
Nem nézett többé rám, de egy hajtincsét idegesen tekergette az ujja körül. A gyenge ujjai, a törékeny csuklója – annyira törékenynek tűnt, mintha a puszta lélegzetemmel össze tudnám roppantani.
Nem, nem, nem. Ezt nem tehetem. Túl törékeny, túl jó és túl értékes ahhoz, hogy ilyen véget érdemeljen. Nem engedhetem, hogy az élete kapcsolatba kerüljön az enyémmel, hogy tönkretegyem.
De már távol maradni sem tudtam tőle. Alice-nek igaza volt ebben.
A bennem lévő szörnyeteg mérgesen sziszegett, ahogy haboztam, egyik lehetőséget a másik után mérlegelve.
A vele való egyetlen közös órám gyorsan telt, miközben a zátony és a szilárd part között vacilláltam. Kicsöngettek, és Bella elkezdte összeszedni a könyveit, anélkül, hogy rám nézett volna. Ez elkeserített, de nagy nehezen elfogadtam. Az, ahogy a baleset óta bántam vele, megbocsáthatatlan.
- Bella? – mondtam; képtelen volta leállítani magam. Az akaraterőm ekkor már romokban hevert.
Habozott, mielőtt rám nézett, és amikor felém fordult, az arca óvatos és bizalmatlan volt.
Emlékeztettem magam, hogy minden oka megvan a bizalmatlanságra. Annak is kellett lennie.
Várta, hogy folytassam, de én csak bámultam rá, olvasva az arcából. Rendszertelen időközönként, résnyire nyitott szájjal vettem a levegőt, küzdve a szomjúságommal.
Micsoda? – kérdezte végül. – Csak nem állsz megint szóba velem? – Volt némi él a hangjában a megbántottságtól, ami, hasonlóan a dühéhez, megnyerő volt. Elfojtottam egy mosolyt.
Nem igazán tudtam, hogyan is kéne válaszolnom a kérdésére. Szóba álltam vele abban az értelemben, ahogy ő gondolta?
Nem. Nem, ha elkerülhető. Meg kellett próbálnom elkerülni.
Nem. Nem igazán. – válaszoltam.
Becsukta a szemét, ami zavart. Elvágta a legjobb utat az érzéseihez. Hosszú, mély lélegzetet vett, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. A fogait összeszorította.
Még mindig csukott szemmel, elkezdett beszélni. Ez egészen biztosan nem a normális, emberi társalgás egy módja volt. Miért csinálta?
Hát akkor mit akarsz, Edward?
Az, hogy az ő szájából hallottam a nevemet, furcsa dolgokat művelt a testemmel. Ha lett volna szívverésem, biztosan felgyorsult volna.
De mit válaszoljak neki?
Az igazat, döntöttem el. Olyan őszinte leszek hozzá, amennyire csak lehet. Nem akartam rászolgálni a bizalmatlanságára, habár a bizalmát elnyernem szintén lehetetlen volt.
Sajnálom! – mondtam. Ez őszintébb volt, mint hitte. Sajnos csak hétköznapi mentegetődzésnek tűnt. – Tudom, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok. De jobb így, hidd el.
Lehet, hogy jobb lett volna neki, ha továbbra is elviselhetetlen bírtam volna maradni. Bírtam volna?
Kinyitotta a szemét, az arckifejezése óvatos volt.
Nem értem, miről beszélsz.
Próbáltam annyi figyelmeztetést sűríteni a hangomba, amennyi csak lehetséges volt.
Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk egymással. – biztosan észrevette. Okos lány volt. – Bízz bennem!
A szemei összeszűkültek, és eszembe jutott, hogy ezt már mondtam neki – közvetlenül azelőtt, hogy megszegtem egy ígéretet. Megrezzentem, amikor összecsattintotta a fogait – ő is tisztán emlékezett.
- Kár, hogy ez nem előbb jutott eszedbe. – mondta dühösen. – akkor most nem lenne mit megbánod.
Döbbenten bámultam rá. Mit tudhat ő az én megbánásaimról?
Megbánnom? Mit kéne megbánnom? – kérdeztem.
Azt, hogy nem hagytad, hogy az a hülye kocsi kivasaljon! – csattant fel.
Lefagytam a döbbenettől.
Hogy gondolhatott ilyet? Az volt az egyetlen helyes cselekedetem, mióta ismerem, hogy megmentettem az életét. Az egyetlen dolog, ami miatt nem kellett szégyenkeznem. Az egyetlen olyan dolog, ami miatt még volt értelme léteznem. Küzdöttem, hogy életben maradjon, mióta először megéreztem az illatát. Hogy gondolhatta ezt rólam? Hogy merte megkérdőjelezni az egyetlen jó cselekedetemet ebben az egész felfordulásban?
Te tényleg azt hiszed, megbántam, hogy megmentettem az életedet?
Tudom, hogy megbántad! – vágott vissza.
Felkavart, hogy lebecsülte a törekvésemet.
Nem tudsz te semmit.
Milyen zavarba ejtőek és megfoghatatlanok voltak a gondolatmenetei! Egészen biztosan nem úgy gondolkozott, mint a többi ember. Talán ez a magyarázat a körülötte lévő csendre. Egész egyszerűen más, mint a többiek.
Elfordította a fejét, és ismét a fogát csikorgatta. Az arca piros volt, ezúttal a haragtól. Összeszedte a könyveit, felvette őket, és elindult kifelé anélkül, hogy rám nézett volna.
Akármilyen bosszús is voltam, lehetetlen volt nem szórakoztatónak találni a dühét.
Tempósan ment, de nem nézett a lába elé, tehát megbotlott a küszöbben. Megingott, a holmija kiesett a kezéből. Ahelyett, hogy lehajolt volna érte, mereven állt, és nem nézett le, mintha nem lenne biztos benne, hogy érdemes felvenni a könyveket.
Sikerült nem nevetnem.
Senki nem nézett rám; mellette termettem és összeszedtem a könyveit, mielőtt lenézett volna.
Félig lehajolt, aztán meglátott, és félúton lefagyott. Átnyújtottam neki a pakkot, vigyázva, hogy a jéghideg bőröm ne érjen az övéhez.
Köszönöm. – mondta hideg, kimért hangon.
Ezzel sikerült újra felbosszantania.
Szívesen. – válaszoltam hasonlóan hidegen.
Felegyenesedett, elfordult, majd elsietett a következő órájára.
Néztem utána, amíg már végül nem láttam a dühös alakját.
A spanyol egyfajta kábulatban telt el. Mrs. Goff nem kérdezte meg szórakozottságom okát – tudta, hogy a spanyolom sokkal jobb, mint az övé, ezért másképp bánt velem -, hagyott nyugodtan gondolkodni.
Szóval, nem tudom semmibe venni a lányt. Ez már világos. De ez valóban azt jelenteti, hogy nincs más választásom, minthogy tönkreteszem? Lennie kellett más lehetőségnek, valami középútnak. Próbáltam megtalálni…
Nem sok figyelmet szenteltem Emmett-nek, egészen az óra végéig. Furcsa volt – Emmett nem volt túlságosan intuitív, ami a többiek érzéseit illette, de észrevette rajtam a változást. Azon töprengett, hogy mi tüntette el a kérlelhetetlen haragot az arcomról. Próbálta definiálni a változást, és végül úgy határozott, hogy reménykedőnek látszom.
Reménykedő? Így nézett ez ki a külvilág számára?
A remény ötletét latolgattam, amíg a Volvo-hoz sétáltunk, gondolkodtam, hogy pontosan miben is kéne reménykednem.
De nem sok időm volt ezen töprengeni. Amilyen érzékeny voltam a gondolatokra a lányról, amint meghallottam a nevét a… a vetélytársaim fejében, felteszem, be kell ismernem, azonnal megragadta a figyelmemet. Eric és Tyler, hallván Mike kudarcáról – némi elégedettséggel -, elhatározták, hogy megteszik a saját lépéseiket.
Eric már a helyén volt, nekitámaszkodott a lány furgonjának, így ő nem hagyhatta figyelmen kívül. Tyler órái úgy voltak beosztva, hogy később végzett, tehát most kétségbeesett sietséggel igyekezett elkapni Bellát, mielőtt eltűnhetne.
Ezt látnom kellett.
Várjuk meg itt a többieket, rendben? – motyogtam Emmett-nek.
Gyanakodva nézett rám, aztán vállat vont és bólintott.
„Ez a kölyök elvesztette az eszét.”Gondolta szokatlan kérésem hallatán.
Láttam Bellát kijönni a tornateremből, és úgy helyezkedtem, hogy távoztában ne vehessen észre. Ahogy közelebb ért Eric leshelyéhez, arra lépdeltem, hogy pont a megfelelő pillanatban mehessek el mellette.
Láttam, ahogy összerándult, amikor meglátta a rá váró fiút. Egy pillanatra lefagyott, aztán megnyugodott, és tovább ment.
Szia, Eric! – hallottam, amint barátságos hangon köszönt.
Hirtelen és teljesen váratlanul bosszús lettem. Mi van, ha ez a jelentéktelen tinédzser, a zsíros bőrével tetszik Bellának?
Eric hangosan nyelt egyet, az ádámcsutkája megugrott.
Szia, Bella!
Úgy tűnt, Bella nem reagál Eric idegességére.
Mi újság? – kérdezte, miközben kinyitotta a furgon zárját, és nem nézett Eric riadt arcára.
Khm, csak azon gondolkodom… volna-e kedved velem jönni a tavaszi bálra? – elcsuklott a hangja.
A lány végre felnézett. Döbbent volt, vagy elégedett? Eric nem nézett rá, így nem láthattam Bella arckifejezését a gondolatain keresztül.
- Azt hittem, hölgyválasz van. – mondta kissé idegesen.
- Hát, igen. – értett egyet Eric szerencsétlenül.
Ez a szánalmas fiú nem idegesített annyira, mint Mike Newton, de azért mégsem tudtam együtt érezni vele a szorongása miatt, egészen addig, míg Bella végül barátságos hangon válaszolt.
Köszönöm, hogy megkérdezted, de aznap Seattle-be megyek.
Habár ezt már hallotta, Eric mégis csalódott volt.
Óh, - motyogta, és alig merte a tekintetét a lány orránál magasabbra emelni - hát akkor, talán majd legközelebb…
Persze! – értett egyet Bella, aztán kicsit elhúzta a száját, mintha bántaná, hogy nem lesz aznap a városban. Ez tetszett.
Eric megfordult és elsétált, egyenesen a rossz irányba, csak a gondolataitól akart szabadulni.
Elsétáltam Bella mellett, és hallottam, amint megkönnyebbülten felsóhajtott. Nevettem.
Megpördült a hangra, de én egyenesen előre néztem, és nagyon igyekeztem, hogy az ajkaim ne remegjenek a mulatságtól.
Tyler mögöttem volt, rohant, hogy elkaphassa Bellát, mielőtt a lány hazamehetett volna. Bátrabb és beképzeltebb volt a másik kettőnél, és mostanáig csak arra várt, hogy valahogy megközelíthesse Bellát, továbbá figyelembe vette Mike igényét az elsőségre.
Két okból is meg akartam akadályozni, hogy elkapja a lányt. Ha – és kezdtem ezt feltételezni – ez a nagy érdeklődés bosszantotta Bellát, akkor szerettem volna örülni, hogy nézhetem a reakcióit. De ha mégsem – ha Tyler meghívása volt az, amiben reménykedett -, arról is tudni akartam.
Vetélytársként könyveltem el Tylert, pedig tudtam, hogy helytelen, amit teszek. Számomra fárasztóan átlagosnak és jelentéktelennek tűnt, de mit tudhattam én, hogy Bella szemében mi számít előnynek? Lehet, hogy az átlagos fiúk tetszenek neki…
Összerezzentem a gondolatra. Én soha nem lehetek egy átlagos fiú. Micsoda őrültség volt azt képzelnem, hogy versenyezhetek a vonzalmáért. Hogyan is érdekelhetné valaki, aki – akárhonnan nézem – egy szörnyeteg?
Ő túl jó egy szörnyeteghez.
Hagynom kellett volna elmenni, de a megbocsáthatatlan kíváncsiságom megakadályozta, hogy azt tegyem, ami helyes. Megint. De mi van, ha Tyler elszalasztja a lehetőséget, csak azért, hogy később beszélhessen vele, és én ne tudjak meg semmit? Kitolattam a Volvóval a keskeny sávra, elállva a lány útját.
Emmett és a többiek már közel jártak, de Emmett elmondta nekik, hogy milyen furcsán viselkedtem, tehát lassan sétáltak, engem néztek, és próbálták megfejteni, hogy mit is csinálok tulajdonképpen.
A lányt figyeltem a visszapillantó tükörben. Bella a kocsimat bámulta, anélkül, hogy rám nézett volna, és úgy tűnt, azt kívánja, bár egy tankot vezethetne a furgon helyett.
Tyler a kocsijához sietett, és gyorsan besorolt a lány mögé, örülve érthetetlen viselkedésemnek. Intett a lánynak, próbálta felhívni magára a figyelmét, de Bella nem vette észre. Várt egy pillanatot, majd kiszállt a kocsijából, és odament a furgon utas felőli ablakához. Kopogott az üvegen.
A lány ugrott egyet, aztán teljesen összezavarodva Tylerre meredt. Egy pillanattal később elkezdte letekerni az ablakot, de világos volt, hogy valami gond van vele.
- Sajnálom, Tyler. – mondta bosszús hangon. – Én sem tudok továbbmenni Cullen miatt.
Zord hangon mondta ki a nevemet – még mindig dühös volt rám.
Látom. – felelte Tyler, és nem rettent vissza a lány hangulatától. – Csak kérdeznék valamit, ha már úgyis beragadtunk.
Beképzelten, pimaszul vigyorgott.
Figyeltem, ahogy Bella elsápadt Tyler nyilvánvaló törekvésétől.
Nem akarsz meghívni a tavaszi bálra? – kérdezte, és a visszautasítás gondolata meg sem fordult a fejében.
Nem leszek aznap a városban, Tyler. – válaszolta a lány, és ezúttal tisztán lehetett hallani a hangján a bosszúságot.
Aha, Mike is ezt mondta.
Akkor meg mi a csudának…
Tyler vállat vont.
Azt reméltem, csak őt akartad lerázni ezzel a szöveggel…
A lány szeme megvillant, majd tekintete hűvössé vált.
- Sajnálom, Tyler. – mondta, de nem úgy hangzott, mintha tényleg sajnálná. – Aznap tényleg nem leszek Forksban.
Tyler elfogadta a kifogást, az önbizalma egyáltalán nem csappant meg.
Semmi baj. Akkor még mindig ott van az év végi bál…
Visszament a kocsijához.
Igazam volt, amikor erre számítottam.
A borzalom kifejeződése az arcán felülmúlhatatlan volt. Pontosan azt mondta el nekem, amit nem kellett volna ennyire reménytelenül tudni akarnom – hogy nem érzett semmit ezek iránt a halandó fiúk iránt, akik udvarolni akartak neki.
Tehát az arckifejezése a létező legmulatságosabb dolog volt, amit valaha láttam.
Ekkor megérkeztek a testvéreim, és összezavarodva próbálták megfejteni a történteket és a változást, hogy rázkódtam a nevetéstől, ahelyett, hogy gyilkos tekintettel néznék mindenre, ami elém kerül.
„Mi ilyen vicces?” Tudakolta Emmett.
Csak ráztam a fejem, miközben ismét rázkódni kezdtem a nevetéstől, ahogy Bella dühösen felpörgette a furgon motorját. Úgy tűnt, megint azt kívánja, bár inkább egy tankot vezetne.
Menjünk! – sziszegte Rosalie türelmetlenül. – És próbálj nem idiótán viselkedni! Ha nem esik nehezedre.
Nem bosszantottak a szavai – ahhoz túl jól szórakoztam. Mindazonáltal úgy tettem, ahogy kérte.
Egyikük sem szólt hozzám a hazaúton. Én pedig újra és újra nevetni kezdtem, ahogy eszembe jutott Bella arckifejezése.
Ahogy rákanyarodtam az útra – itt már száguldhattam, nem voltak szemtanúk -, Alice egyből elrontotta a jó hangulatomat.
Szóval most már beszélhetek Bellával? – kérdezte hirtelen, és mivel nem gondolta végig, hogy mit is akart mondani, semmi nem figyelmeztetett erre.
Nem! – csattantam fel.
Ez nem igazság! Mégis, mire várjak még?
Még semmit nem döntöttem el, Alice.
Valamit igen, Edward.
Bella két lehetséges sorsa újra látható volt a fejében.
Mi értelme lenne megismerkedned vele? – motyogtam, hirtelen mogorván. – Mert mi van, ha megölöm?
Alice habozott egy pillanatig.
Igazad van. – ismerte el.
Kilencven kilométer/órára gyorsítottam fel, hogy aztán csikorogva lefékezzek alig pár centire a garázs hátsó falától.
Élvezd a futást! – mondta önelégülten Rosalie, amint kiugrottam a kocsiból.
De ma nem futni mentem. Hanem vadászni.
A többiek másnapra tervezték a vadászatot, de én már nem engedhettem meg magamnak, hogy szomjas legyek. Eltúloztam, többet ittam, mint amennyi szükséges volt, megint túlságosan jóllaktam. Szerencsémre belebotlottam egy kisebb csapat őzbe, és egy fekete medvébe. Annyira tele voltam, hogy az már kényelmetlen volt. Miért nem volt mindez elég? Miért volt az, hogy a lány illata sokkal erősebb volt, mint bármi más?
Vadásztam, hogy kellően felkészüljek a következő napra, de amikor már nem bírtam tovább, és még volt pár óra napkeltéig, rájöttem, hogy a következő nap még nincs is olyan közel.
Újra végigsöpört rajtam az az ideges érzés, amikor rájöttem, hogy meg akarom keresni a lányt.
Egész úton vitatkoztam magammal, de végül a kevésbé nemes oldalam nyerte meg a csatát, és szembementem a tulajdon tervemmel, amellyel meg akartam védeni a lányt. A szörnyeteg ideges volt, de jól megbéklyózott is. Tudtam, hogy biztonságos távolságban fogok maradni tőle. Csak azt akartam tudni, hogy hol volt. Csak látni akartam az arcát.
Éjfél elmúlt, és Belláék háza sötét volt és csendes. A furgon a járda mellett parkolt, az apja rendőrségi cirkálója pedig a felhajtón. Nem voltak tudatos gondolatok, sehol a környéken. Egy percig az erdő sötétjéből néztem a házat, amely kelet felől övezte azt. A bejárati ajtó valószínűleg be van zárva. Nem probléma – kivéve, ha nem akartam egy feltört ajtót hagyni magam mögött bizonyítékul. Úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom az emeleti ablakkal, azt nem minden ember zárja be.
Átvágtam a nyílt térségen, és fél másodperc alatt megkerültem a házat. Fél kézzel megkapaszkodtam az ablakpárkányban, benéztem, és elakadt a lélegzetem.
Az ő szobája volt. Ott feküdt egy viszonylag kisméretű ágyon, a lepedő a földön, a takaró a lába köré csavarodott. Ahogy néztem, időnként nyugtalanul megrándult, majd egyik karját a fejéhez emelte. Nem aludt mélyen, legalábbis ma éjjel nem. Vajon megérezte a veszélyt, ami olyan közel volt hozzá?
Undorodtam magamtól, amint néztem a mozdulatait. Mennyivel voltam jobb, mint a betegesen leskelődő emberek? Semmivel sem voltam jobb. Sokkal, sokkal rosszabb voltam.
Lazítottam az ujjaim szorításán, hogy leessek. De előbb még engedélyeztem magamnak egy hosszú pillantást a lány arcára.
Nem volt békés. Apró ránc húzódott a két szemöldöke között, a szája sarka legörbült. Aztán az ajkai megremegtek, végül kinyíltak.
Oké, Anyu. – motyogta.
Bella beszélt álmában.
Kíváncsian kapaszkodtam, szörnyű önutálatot éreztem. A csábítás, amit ezek a védtelen, akaratlanul kimondott gondolatok jelentettek, hihetetlenül erős volt.
Kipróbáltam az ablakot, nem volt bezárva, de megakadt, mivel hosszú ideig nem nyitották ki. Lassan kinyitottam, de minden egyes mozdításra nyikorgott a fém ablakkeret. El ne felejtsem megolajozni legközelebb…
Legközelebb? Megráztam a fejem, ismét undorodva.
Halkan bemásztam a félig nyitott ablakon.
A szobája kicsi volt – rendetlen, de nem koszos. Egy halom könyv hevert a padlón, az ágy mellett, a gerincüket nem láttam, szétszóródott CD-k az olcsó lejátszó körül, a legfelső csak úgy, doboz nélkül. Papírlapok vették körbe a számítógépet, ami úgy festett, mintha inkább egy múzeumban volna a helye. A cipői szétszórva a fa padlón.
Nagyon szerettem volna odamenni, és elolvasni a könyvek és CD-k címeit, de megígértem magamnak, hogy megtartom a biztonságos távolságot, így hát leültem a szoba sarkában álló, öreg hintaszékbe.
Komolyan azt gondoltam egyszer, hogy teljesen átlagosan néz ki? Visszagondoltam az első napra, az undorra, amit azok iránt a fiúk iránt éreztem, akiknek rögtön fölkeltette a kíváncsiságát. Most, ahogy eszembe jutott a lány arca az agyukban, nem is értettem, miért nem találtam én is rögtön gyönyörűnek. Pedig igazán nyilvánvalónak tűnt.
És most – ahogy sötét haja rendetlenül szétterült sápadt arca körül, ahogy ott feküdt egy rongyos pólóban, a tagjai akaratlanul is ellazultak, telt ajkai pedig lágyan szétnyíltak -, elállt tőle a lélegzetem. Illetve elállt volna, gondoltam fintorogva, ha lélegeztem volna.
Nem beszélt. Talán véget ért az álma.
Bámultam az arcát, és próbáltam kitalálni valamit, ami elviselhetővé tenné a jövőt.
Az, hogy bántsam, nem volt elviselhető. Nincs tehát más választásom, mint hogy meg kell próbálnom újra elmenni?
A többiek már nem vitatkozhattak velem. A távollétem nem jelentene veszélyt senkire. Nem voltak feltételezések, semmi, ami bárkit is arra késztetett volna, hogy visszagondoljon a balesetre.
Ugyanúgy megremegtem, mint délután, és semmi nem tűnt lehetségesnek.
Nem versenyezhettem a halandó fiúkkal, akár vonzották a lányt, akár nem. Én egy szörnyeteg voltam. Hogyan is láthatott volna másnak? Ha tudná rólam az igazságot, megijedne és visszautasítaná. Mint egy jövőbeli áldozat egy horrorfilmben, elrohanna, sikoltozva a rettegéstől.
Visszaemlékeztem az első biológiaórára… igen, pontosan ez történne.
Bolondság volt azt képzelnem, hogy ha én hívtam volna meg arra a nyavalyás bálra, akkor felhagyott volna a kibúvókereséssel, és eljött volna velem.
Nem én voltam az, akit arra rendelt a sors, hogy a lány igent mondjon. Az valaki más volt, egy meleg testű ember. És én nem engedhetem meg magamnak – valamikor, amikor a lány már igent mondott -, hogy vadásszak rá, hogy megöljem, mert a lány megérdemli őt, bárki is lesz az. Igen, a lány megérdemli a szerelmet és a boldogságot azzal, akit választ.
Tartoztam neki azzal, hogy megpróbálom azt tenni, ami helyes; többé nem tettethettem, hogy csak fenyeget az a veszély, hogy beleszeretek.
Mindezek után már egyáltalán nem számít, ha elmegyek, mert Bella soha nem fog úgy látni engem, ahogy én akartam, hogy lásson. Soha nem fog olyannak látni, aki megérdemli a szerelmét.
Soha.
Össze tud törni egy halott, dermedt szív? Úgy éreztem, az enyém igenis össze tud törni.
Edward. – mondta Bella.
Megdermedtem, még mindig a csukott szemeit bámultam.
Felébredt és észrevett? Úgy látszott, alszik, de a hangja nagyon tisztán csengett…
Halkan sóhajtott, nyugtalanul megrándult és átfordult az oldalára – még mindig aludt és álmodott.
Edward. - motyogta lágyan.
Rólam álmodott.
Egy halott, dermedt szív újra el tud kezdeni dobogni? Úgy éreztem, az enyém erre is képes.
Maradj itt. – sóhajtott. – Ne menj el. Kérlek… ne menj el.
Rólam álmodott, és nem rémálom volt. Azt akarta, hogy vele maradjak, ott, az álmában.
Igyekeztem szavakat találni, hogy megnevezhessem az érzéseket, amik elárasztottak, de sehogy sem tudtam leírni őket. Egy hosszú pillanatig csak fuldokoltam bennük.
Amikor végül a felszínre emelkedtem, már nem voltam ugyanaz, mint előtte.
Az életem egy végtelen, változatlan éjszaka volt. Szükségszerűen egy örökös éjszakának kellett lennie. De akkor hogy lehet, hogy most felkelt a nap, az éjszaka közepén?
Amikor vámpírrá váltam, az átalakulás égető kínjai közepette eladtam a lelkemet és a halandóságomat a halhatatlanságért, és meg lettem dermesztve. A testem inkább szikla volt, mint hús, maradandó és soha nem változó. És én is olyan maradtam, amilyen akkor voltam – a személyiségem, hogy mit szeretek, és mit nem szeretek, a szeszélyeim, a vágyaim; minden úgy maradt, ahogy akkor volt.
A legtöbbünkkel ugyanez a helyzet. Mind megdermedtünk. Élő sziklák vagyunk.
Ha valamelyikünk megváltozott, az ritka volt, és tartós. Láttam, ahogy ez történt, először Carlisle-lal, majd egy évtizeddel később Rosalie-val. A szerelem örökre megváltoztatta őket, és nem halványult el. Több mint nyolcvan év telt el, mióta Carlisle megtalálta Esme-t, de még mindig az első szerelem rácsodálkozó kifejezésével a szemében tekintett rá. És ez így is fog maradni.
És most velem is ez történik. Örökké szeretni fogom ezt a törékeny emberlányt, ameddig létezem.
Bámultam a lány öntudatlan arcát, és éreztem, ahogy a szerelem átjárta kőtestem minden porcikáját.
Már sokkal békésebben aludt, halvány mosoly játszott az ajkán.
Mindig nézni őt, kezdtem tervezni.
Szerettem, ezért meg kellett próbálnom elegendő erőt találnom magamban, hogy elbírjam hagyni őt. Tudtam, hogy erre képtelen vagyok. Még dolgoznom kellett ezen. De ahhoz talán elég erős vagyok, hogy más irányba tereljen a jövőt.
Alice csak két lehetséges jövőt látott Bella számára, és most már értettem mindkettőt.
Az iránta érzett szerelmem nem fog visszatartani attól, hogy megöljem, ha megengedem magamnak, hogy hibázzak.
Most már nem éreztem a szörnyet, sehol sem találtam magamban. Talán a szerelem örökre elhallgattatta. Ha akkor megöltem volna a lányt, az nem lett volna szándékos, csak egy szörnyű baleset.
Szokatlanul óvatosnak kellett lennem. Soha, de soha nem engedhetem, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás. Figyelni fogok minden lélegzetvételre. Mindig meg kell tartanom a szükséges, a biztonságos távolságot.
Nem fogok hibákat csinálni.
És végre megértettem a másik lehetőséget. Eddig ez a látomás mindig összezavart – lehetséges, hogy Bella is rabjává válik ennek a végtelen, fél életnek? Most – letarolva a lány iránti vágytól - már értettem, hogy történhetne meg; ha megbocsáthatatlan önzésből megkérném az apámat egy szívességre. Ha arra kérném, vegye el a lány életét és lelkét, hogy örökké létezhessen.
Ennél jobbat érdemel.
De láttam még egy lehetőséget, egy keskeny kis ösvényt, ami talán járható, ha egyensúlyban bírok maradni.
Meg tudom ezt tenni? Vele lenni és meghagyni embernek?
Szándékosan, mély levegőt vettem, majd még egyszer, hagyva, hogy az illata tűzként járjon át. A szoba tele volt az illatával; mindenhonnan ez áradt. Szédültem, de küzdöttem az árral. Újabb mély, égető lélegzetet vettem.
Néztem, ahogy alszik, míg a nap rózsaszínre nem festette a felhőket a horizonton, tervezgettem és lélegeztem.
Csak az után értem haza, hogy a többiek már elindultak az iskolába. Gyorsan átöltöztem, figyelmen kívül hagyva Esme kérdő tekintetét. Látta a lázas ragyogást az arcomon, és egyszerre érzett aggodalmat és megkönnyebbülést. Hosszú ideig tartó búskomorságom fájt neki, és most örült, hogy úgy tűnik, vége.
Elrohantam az iskolába, és pár másodperccel a testvéreim után érkeztem. Nem néztek felém, habár Alice biztos tudta, hogy ott álltam a járda mögötti erdőben. Megvártam, amíg senki nem nézett arra, aztán kisétáltam a fák közül a parkolóba, amely ekkor már tele volt autókkal.
Hallottam Bella furgonjának dübörgését a sarokról, tehát megálltam egy Suburban mögött, ahonnan én jól láttam, de ő nem láthatott meg engem.
Behajtott a parkolóba, majd egy pillanatig rosszalló tekintettel méregette a Volvómat, mielőtt betolatott az egyik legtávolabbi üres helyre.
Furcsa volt emlékezni rá, hogy még mindig dühös rám, és jó oka van rá.
Nevetni akartam magamon – vagy belerúgni magamba. Minden szándékom és tervem teljesen értelmetlen, ha ő nem érdeklődik irántam, nemde? Az álma rólam lehetett teljesen véletlen. Micsoda beképzelt bolond vagyok!
Hát, az mindenképpen jobb volna neki, ha nem érdekelném. Ez még nem akadályozna meg engem abban, hogy kövessem, de így muszáj figyelmeztetnem. Tartozom neki ennyivel.
Némán továbbmentem, azon töprengve, hogy lehetne a legjobban megközelíteni.
Megkönnyítette. A furgon kulcsai kiestek a kezéből, bele egy mély tócsába.
Lehajolt, de én megelőztem, és felkaptam a kulcsokat, mielőtt az ujjait belemárthatta volna a hideg vízbe.
Háttal nekidőltem a furgonnak, és néztem, ahogy felegyenesedik.
Hát ezt meg hogy csináltad? – követelte a választ.
Igen, még mindig dühös volt.
Odanyújtottam a kulcsot.
Mit?
Kinyújtotta a kezét, és a tenyerébe ejtettem a kulcsot. Mély lélegzetet vettem, belélegezve a lány illatát.
Hogy csak így előbukkantál a semmiből. – világosított fel.
Bella, nem én tehetek róla, hogy nem veszed észre, ami az orrod előtt van. – a szavak kényszeredettek voltak, majdnem viccnek hatottak. Volt egyáltalán valami, amit nem látott?
Vajon hallotta, hogy amikor kimondtam a nevét, mennyire igyekeztem palástolni a hangomban levő gyengédséget?
Rám bámult, nem nagyon értékelte a humoros megjegyzésemet. A szívverése gyorsult – a dühtől? A félelemtől? Egy pillanattal később lenézett a földre.
Mire volt jó az a közlekedési dugó tegnap? – kérdezte, és nem nézett a szemembe. – Eddig azt hittem, az a stratégiád, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék, nem pedig az, hogy halálra idegesítesz.
Még mindig nagyon dühös volt. Elhatároztam, hogy teszek néhány lépést azért, hogy rendbe hozzam a dolgokat vele. Emlékeztem arra, hogy elhatároztam, hogy őszinte leszek hozzá…
Azt Tyler kedvéért csináltam. Adnom kellett neki egy esélyt. – elnevettem magam. Nem bírtam megállni, mert eszembe jutott a tegnapi arckifejezése.
Te… - zihálta, majd elhallgatott, úgy tűnt, túl dühös ahhoz, hogy befejezze. És megint – ugyanaz az arckifejezés. Visszafojtottam a nevetést. Már így is épp elég dühös volt.
És nem teszek úgy, mintha nem léteznél. – fejeztem be. Fenn kellett tartanom a lezserséget, az ugratást. Nem értené meg, ha kimutatnám, amit érzek. Megijesztené. Ellenőrzés alatt kellett tartanom az érzéseimet, könnyednek kellett maradnom…
Szóval akkor tényleg azon vagy, hogy halálra bosszants? Ha már Tyler teherautója nem végzett velem.
Haraghullám öntött el. Komolyan ezt gondolta?
Jogtalan volt a sértettség a részemről – ő nem tudhatott az éjszaka történt átalakulásról. De akkor is dühös voltam.
Bella, te tisztára bolond vagy! – csattantam fel.
Elpirult, majd hátat fordított nekem. Elindult.
Bűntudat. Nem volt jogos a haragom.
Várj! – esedeztem.
Nem állt meg, úgyhogy követtem.
Sajnálom, tényleg goromba voltam. Ezzel nem azt mondom, hogy nem volt igazam, - elképzelhetetlen volt a feltételezés, hogy meg akartam bántani – de azért mégis sajnálom, hogy gorombáskodtam.
Miért nem hagysz békén?
„Hidd el,” akartam mondani „megpróbáltam.”
„Oh, és azért, mert nyomorultul beléd szerettem.”
Maradj könnyed.
- Kérdezni akartam tőled valamit, de másra terelted a szót. – hirtelen eszembe jutott az események lefolyása, és elnevettem magam.
- Talán többszörös személyiség szindrómában szenvedsz? – kérdezte.
Nagyon úgy festett. A hangulatom teljesen kiszámíthatatlan volt, annyi új érzelem hullámzott át rajtam.
Már megint kezded. – mutattam rá.
Sóhajtott.
Jó, rendben. Mit akartál kérdezni?
Arra gondoltam, hogy a jövő szombaton… - döbbenet cikázott át az arcán, és újabb nevetést kellett visszafojtanom. – tudod, aznap, amikor az iskolabál van…
Félbeszakított, és végre a szemembe nézett.
Te most viccelsz?
Igen.
Megengeded, hogy befejezzem?
Csendben várt, az ajkát beharapta.
A tekintete összezavart egy pillanatra. Furcsa, szokatlan érzelmek törtek fel a mélyen eltemetett emberi múltamból. Megpróbáltam elfojtani őket, hogy el bírjam játszani a szerepemet.
- Hallottam, amikor azt mondtad, hogy aznap Seattle-be mész. Arra gondoltam, talán örülnél egy fuvarnak. – ajánlottam fel. Észrevettem, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm a tervei felől, inkább részt kéne venni bennük.
Kifejezéstelenül bámult rám.
Micsoda?
Nem akarod, hogy bevigyenek kocsival Seattle-be? – egyedül lenni vele egy kocsiban, a torkom égett a gondolatra. Mély levegőt vettem. Szokj hozzá.
De kicsoda? – a tekintete távoli és zavart volt, megint.
Hát én, természetesen. – mondtam lassan.
De miért?
Ennyire meglepő lenne, hogy vágyom a társaságára? Nyilván a lehető legrosszabb módon értelmezte az iménti viselkedésemet.
Hát, - mondtam olyan lezseren, ahogy csak tőlem tellett – mert én magam is úgy tervezem, hogy bemegyek Seattle-be valamikor, és őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy a furgonod kibír ekkora utat. – Úgy tűnt, a kötekedés biztonságosabb, mint megengedni magamnak, hogy komoly legyek.
A kocsimnak semmi baja, köszönöm szépen. – mondta, még mindig ugyanolyan meglepetten. Újra elindult. Lépést tartottam vele.
Nem mondott kifejezetten nemet, szóval nyomás alatt tartottam.
Vajon nemet fog mondani? És én mit teszek, ha ez történik?
De eljutsz-e vele egy tankkal Seattle-ig?
Nem hinném, hogy ez rád tartozna. – morogta.
Ez még mindig nem volt „nem”. És a szívverése megint felgyorsult, és jóval gyorsabban lélegzett.
Közérdek, hogy ne pazaroljuk feleslegesen a véges mennyiségben rendelkezésre álló energiaforrásokat…
Komolyan, Edward, nem tudlak követni. Eddig azt hittem, nem akarsz velem barátkozni.
Megborzongtam, amikor kimondta a nevemet.
Azt mondtam, jobb lenne, ha nem barátkoznánk, nem azt, hogy nem akarok.
Ó, kösz, most már minden teljesen világos. – mondta gúnyosan.
Megint megállt, ezúttal a menza teteje alatt, és újra a szemembe nézett. A szívverése akadozott. Vajon félt?
Óvatosan válogattam meg a szavaimat. Nem, én nem tudom elhagyni őt, de ő talán elég okos ahhoz, hogy elhagyjon engem, mielőtt túl késő lenne.
Sokkal… okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem. – bámultam bele a csokoládé színű szemeibe, és elvesztettem a könnyedséget. – De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled, Bella. – a szavak túl nagy szenvedéllyel lángoltak.
A lélegzete elakadt, és a pillanat, amíg újra indult, megijesztett. Vajon mennyire rémítettem meg? Hát, mindjárt kiderül.
- Eljössz velem Seattle-be? – kérdeztem.
Bólintott, a szíve hangosan kalapált.
Igen. Igent mondott nekem.
Aztán a józan eszem is utolért. Mibe fog ez kerülni neki?
Tényleg jobban tennéd, ha nagy ívben elkerülnél. – figyelmeztettem. Meghallotta egyáltalán? Vajon meg fog-e szökni a jövő elől, amivel fenyegetem? Tényleg semmit nem tudtam tenni, hogy megvédjem őt magamtól?
Maradj könnyed! Ordítottam magamra.
Találkozunk az osztályban.
Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne kezdjek rohanni, mikor elmentem.