8. Szellem

Nem sokat láttam Jasper vendégeit azon a 2 napon, amit Forksban töltöttek. Csak azért menetem haza néha, hogy Esme ne aggódjon. Egyébként inkább kezdtem kukkollónak tűnni, mint vámpírnak. Elrejtőztem az árnyékokban, ahonnan észrevétlenül követhettem mindenhova szerelmem és rajongásom tárgyát-, ahonnan láthattam és hallhattam őt azoknak a szerencsés embereknek a gondolataiban, akik mellette sétálhattak a napfényben, néha véletlenül hozzá érinthették a kezüket az övéhez. Bella sosem ijedt meg ezektől az érintésektől… az ők kezük ugyanolyan meleg volt, mint az övé.
Eddig az iskolából való hiányzást még soha nem éreztem ekkora büntetésnek. De úgy tűnt a napsütés legalább Bellát boldoggá teszi, tehát nem tudtam annyira utálni. Bármi, amit ő szeret nekem is megfelelt.
Hétfő reggel kihallgattam egy beszélgetést, ami teljesen tönkretette eddigi biztosságomat és kínzássá változtatott minden pillanatot, amit Bellától távol kell töltenem.
Kicsit sajnáltam Mikeot miután egyszerűen még mindig képtelen volt feladni, és büszkeséggel viselni a veszteséget. Több bátorsága volt, mint azt valaha is képzeltem volna. Megint meg akarta próbálni.
Bella eléggé korán ért oda a suliba, leült a kint lévő egyik padra és élvezte a ritkaság számba menő napsugarakat, amíg be nem csengettek. A napon a haja vöröses színekben játszott.
Mike épp ott találta őt, Bella megint firkálgatott valamit, és a fiú nagyon örült a szerencséjének.
Kínzó szenvedés volt, hogy csak távolról figyelhettem az eseményeket az erdő árnyékaiból.

Bella lelkesen köszönt Mikenak, vagy legalábbis elég lelkesen ahhoz, hogy ettől Mike magabiztosabb legyen.
Látod, bír téged! Nem mosolyogna így egyébként. Fogadni mernék, hogy el akart jönni velem, táncolni… kíváncsi lennék mi olyan fontos Seattleben…
Ő is észrevette a változást Bella haján. „Eddig sose vettem észre, hogy a hajadnak van egy kis vöröses árnyalata.”
Véletlenül gyökerestül kiszakítottam a fatörzset a földből, amikor megláttam, hogyan csavargatja Bella haját az ujjai körül.
„Csak napsütésben…” mondta a lány. Mély megnyugvásomra ő lassan odébb húzódott a fiú kezeitől és a fülei mögé tette a haját.
Eltelt egy kis időbe, amíg Mike ismét összeszedte a bátorságát ezek után.
Bella emlékeztette őt az esszére, amit még szerdáig le kellett volna adnunk. Az arcára kiülő pedáns kifejezésből arra következtettem, hogy az övé már rég készen van. Mikenak teljesen kiment a fejéből ezért a szabadidőnek úgy tűnt lőttek.
Francba- hülye esszé.
Végül a lényegre tért- a fogaim erősen összeszorultak, ha emberből lettem volna, lehet, hogy szét is törnek- de Mike még akkor sem volt képes egyenesen feltenni a kérdést.
„Épp azt akartam kérdezni, nincs-e kedved elmenni valahová.”
„Oh” mondta Bella.
Aztán hirtelen pár perces kínos csönd állt be.
Oh? Ez meg mit akar jelenteni? Igent? Várjunk, csak- azt hiszem nem is, kérdeztem meg tőle rendesen.
Nagyot nyelt.
„Szóval elmehetnénk vacsorázni vagy valami… azt a nyomorult dolgozatot később is elkezdhetem.”
Hülye- ez megint nem egy kérdés volt.
„Mike…”
A féltékenységemből adódó kín és düh most is olyan erős volt, mint az előző héten. Még egy fát eltörten miközben azon voltam, hogy oda ne fussak hozzájuk. Annyira vágytam rá, hogy átszáguldjak a parkolón- olyan gyorsan, hogy az emberi szemészre se vegyen-, felkapjam Bellát és elraboljam a fiútól, akit annyira utáltam ebben a pillanatban, hogy legszívesebben megöltem volna és élvezettel.
Vajon Bella igent fog mondani neki?
„Nem hinném, hogy ez jó ötlet.”
Fellélegeztem. Feszült testem megnyugodott.
Akkor Seattle valószínűleg csak egy kifogás volt. Nem kellett volna megint megkérdezni őt. Még is mit gondoltam? Fogadni mernék, hogy a miatt a hülye Cullen miatt van…
„Miért?” kérdezte Mike gyanakvó pillantással.
„Azt hiszem…” hezitált Bella.”És ha ezt megmered említeni akárkinek, elevenen megnyúzlak…”
Hangosan felnevettem azon, ahogy ez a halálos fenyítés az ő szájából hangzott. Egy madár felsikított és odébb repült mellőlem.
„De szerintem ezzel komoly fájdalmat okoznánk Jessicának.”
„Jessicának?” Mi? De… Oh. Oké. Azt hiszem… akkor… Huh.
A gondolatai már nem nagyon voltak beszámíthatók.
„Komolyan Mike, hát te vak vagy?”
Tiszteltem az érzékenysége miatt Bellát. De nem várhatta el a többiektől, hogy mindenki olyan figyelmes legyen, mint ő. Bár ez az ügy tényleg elég nyilvánvaló volt. Mike szerintem bele se gondolt, hogy Jessicának legalább annyi gondot okoz őt elhívni, mint amennyit számára Bellát. Valószínűleg az önzősége miatt, ezt észre sem vette. Bella pedig kifejezetten önzetlen volt, semmi nem kerülhette el a figyelmét.
Jessica. Huh, Wow. Huh. „Oh” motyogta Mike.
Bella kihasználta a fiú összezavarodottságát, hogy elmeneküljön.
„Mindjárt becsengetnek, és nem akarok megint elkésni!”
Mike ettől fogva, teljesen kiszámíthatatlan volt. Magában újra és újra végiggondolta a Jessica ügyet. Boldoggá tette a gondolat hogy a lányvonzónak találja őt. De nem annyira, mint ha Bella érzett volna így.
Jessica aranyos, azt hiszem. Jó teste van… Egész jó fogás…
Ez után már csak vulgáris fantáziálgatásai voltak, a Bellával kapcsolatosak már nem dühítettek fel… csak idegesítettek. Egy lányt sem érdemelt volna meg. Neki ők csak eszközök voltak. Ezek után inkább kint maradtam a fejéből.
Amikor szem elől tévesztettem Bellát, akkor elméről elmére kutattam, hátha valahol meglelem őt, mindig boldog voltam, ha Angela közelében volt. Azt kívántam bárcsak megköszönhetném neki egyszerűen csak azt, hogy ő jó ember. Jobban éreztem magam a gondolattól, hogy Bellának van legalább egy igaz barátja.
Több szögből is néztem Bella arcát, és úgy vettem észre megint szomorú. Ez meglepett- azt hittem a napsütés elég lesz, hogy egész nap mosolyogjon. Ebédnél láttam, hogy gyakran a mi üres asztalunk felé pillantgat és ez felvidított. Reményt adott. Lehet, hogy neki is hiányoztam.
Úgy tervezte, elmegy a lányokkal valamerre suli után, de a terv kudarcba fulladt, amikor Mike elhívta Jessicát randizni arra a napra, amikor egyébként Bellát hívta volna.
Tehát délután a Belláék házához mentem egyenesen, miközben felderítettem a környéket hogy semmi veszélyes ne legyen a közelben. Tudtam, hogy Jasper már figyelmeztette őket, hogy ne vadásszanak erre, de nem akartam kockáztatni. Peternek és Charlottenak nem állt szándékában ellentmondásba keveredni a családommal. De a szándék gyorsan változó dolog.
Oké. Kicsit túlzásba vittem. Ezt tudtam én is nagyon jól.
Mintha tudta volna, hogy figyelem, mintha csak elkapott volna egy pici darabot abból a szenvedésből, amit éreztem, amikor nem láthattam őt, Bella kijött a hátsóudvarra egy bent töltött hosszú óra után. Egy könyvet tartott a kezében és egy takarót a másikban.
Halkan, felmásztam a legközelebbi fa legmagasabb ágára, hogy belássam az udvart.
Kiterítette a takarót a fűre, hasra feküdt és elkezdett gyorsan lapozgatni a könyvben mintha csak azt keresné hol is tart benne. A vállán keresztül én is bele tudtam olvasni.
Ah- egy újabb klasszikus. Austen rajongó volt.
Gyorsan olvasott, közben a bokáját keresztezte a levegőben. Épp azt néztem, ahogy a napfény játszik a hajszínével, amikor a teste megfeszült és a keze megdermedt az oldalon.  Láttam, hogy épp a harmadik fejezethez ért, amikor gyorsan ellapozott onnan.
Megnéztem az új címet: Mansfield park. Egy új történetet kezdett- a könyv egy novella gyűjtemény volt. Kíváncsi lettem volna mért váltott ilyen hirtelen.
Egy pár perccel később mérgesen csukta be a könyvet. Dühös arckifejezéssel tolta el magától és feküdt a hátára. Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát és becsukta a szemeit. Emlékeztem erre a novellára, de nem tudtam egy olyan dolgot se mondani belőle, amitől ennyire nyugtalan lehetett volna. Egy újabb rejtély. Felsóhajtottam.
Mozdulatlanul feküdt, csak egyszer mozdult, hogy elsöpörje a haját az arcából. Legyezőszerűen terült szét az arca körül, ami kifejezéstelen volt.
A légzése lelassult. Pár perccel később az ajkai remegni kezdtek. Motyogott valamit álmában.
De lehetetlen volt megérteni mit. Erősen hallgattam és észre vettem pár gondolatot a közelben.
2 tányér kéne… 1 csésze tejhez…
Gyerünk már. Meg tudod csinálni… ez az.
Piros, vagy kék… vagy lehet, hogy valami lazább kéne…
Senki nem volt a közelben. Halkan leugrottam a fáról.
Ez nagyon helytelen és kockázatos volt. Milyen meggyőződéssel ítéltem eddig el Emmettet a meggondolatlansága Jaspert pedig a fegyelmezetlensége miatt- és most tudatosan megszegtem minden szabályt, mintha mi sem történt volna. Eddig én voltam a felelősségteljes közölünk.
Felsóhajtottam és kisétáltam a napfényre mindenféle megbánás nélkül.
Nem néztem magamra a napfényben. Épp elég rossz volt az, hogy a testem kemény volt, mint egy kő és élettelenül fehér nem akartam még a földöntúli csillogást is belevenni a dolgokba, amiktől én más leszek, mint Bella. A kettőnk között lévő különbség e nélkül a kép nélkül is épp elég fájdalmas volt a számomra.
De nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szivárványszerű szikrákat, amik megjelentek a bőrén, ahogy közelebb mentem. Megdermedten figyeltem a látványt. Lehetnék még vajon ennél is őrültebb? Elképzeltem mennyire megrémülne, ha most kinyitná a szemeit…
Hátrálni kezdtem, de akkor megint motyogott valamit és ez ott tartott.
„Mmm… Mmm.”
Semmi értelmes. Nos… várhatok még egy picit.
Óvatosan elvettem a könyvet mellőle a lélegzetem visszafojtva, amikor közelhajoltam. Megint levegőt vettem, amikor már picit arrébb voltam, megfigyeltem milyen hatással van a szabadlevegő és a napsütés Bella illatára. A melegtől még édesebb lett. A torkom égett a vágytól, erőteljesebben, mint általában. Túl sokáig voltam távol.
Egy percig azon voltam, hogy ezt kontroláljam, aztán kényszeríttetem magam, hogy ismét az orromon átvegyek levegőt-, hagytam, hogy Bella könyve kinyíljon a kezemben. Az első novellát olvasta. Gyorsan végigfutottam az oldalakon az Értelem és érzelem 3. fejezetéig, valami bántó dolog után kutatva Austen túl udvarias regényében.
Hirtelen a szemem megakadt a nevemen. A karaktert Edward Ferrarsnak hívták. Bella megint megszólalt.
„Mmm. Edward.” Sóhajtott.
Ezúttal nem ijedtem meg hogy esetleg ébren van. A hangja csak halk suttogás volt. Nem ijedt sikoltás, ami akkor lett volna, ha most kinyitja a szemét és meglát.
Élvezet töltött el. Legalább még mindig álmodik rólam.
„Edmund. Ahh. Túl…közel…”
Edmund?
Ha! Bella egyáltalán nem rólam álmodott jöttem rá, csak a könyve szereplőiről. Az élvezet csalódottságba torkollott.  Milyen kár.
Visszahelyeztem mellé a könyvet és visszamentem a sötét árnyak takarásába, ahová tartoztam.
A délután gyorsan eltelt és én néztem, megint kétségbeesetten, ahogy a nap lassan lemegy az égről, és az árnyékok elfedik Bellát. Vissza akartam őket tolni onnan, de a sötétség mindent befedett. Amikor a fények eltűntek Bella bőre ijesztően fakóvá vált… mintha egy szellem feküdt volna ott. A haja megint sötét volt, majdnem fekete az arcához viszonyítva.
Rémisztő volt ezt nézni. Mintha Alice látomása valóra vált volna. Bella szívének a hangja volt az egyetlen dolog, amitől a pillanat nem illett be egy rémálomba.
Megkönnyebbültem, amikor az apukája haza érkezett.
Elkaptam pár gondolatát amint beparkolt a ház elé. Néhány dolog miatt idegeskedett a munkájával kapcsolatban. A feszültség keveredett az éhséggel és étel után nézett a hűtőben. De annyira halkak voltak a gondolatai hogy nem is voltam minden részletben egészen biztos.
Kíváncsi lennék Bella anyukájának milyen az elméje- milyen genetikai kombináció tette vajon őt ennyire kivételessé.
Bella ébredezni kezdett, felült, amikor meghallotta az apja kocsijának zaját. Körbenézett, összezavarodott a váratlan sötétségen. Egy pillanatig a szemei megakadtak az árnyékon, ahol én bujkáltam, de aztán gyorsan elnézett onnan.
„Charlie?” kérdezte halkan, még mindig a pici udvart körülvevő fákat szemlélve.
A kocsiajtó csapódására a zaj irányába nézett. Gyorsan felugrott és összeszedte a cuccait, és még egyszer visszapillantott az erdőre.
Közelebb húzódtam a fához, ami közel volt a pici konyhához, és figyeltem minden hangra. Érdekes volt összehasonlítani Charlie szavait a gondolataival. A szeretete és a gondoskodása a lánya irányába már majdhogynem eltúlzott volt, de a szavai még is lazának és nyugodtnak hangoztak. Nagyrészt viszont mind 2-n csak csendben ültek egymással szemben.
Hallottam, ahogy Bella elmondja a terveit Port Angelessel kapcsolatban és gyorsan én is, átrendeztem a sajátjaimat. Jasper semmit nem mondott Charlottenek és Peternek Port Angelessel kapcsolatban. Habár tudtam, hogy nem rég ettek és nem állt szándékukban a mi otthonunk közelében vadászni, azért figyelni fogom Bellát minden esetre. Akár mások is lehettek ott az én fajtámból. És ott volt az a rengeteg emberi veszély, amire ezelőtt még sohasem gondoltam igazán komolyan.
Hallottam, hogy Bella azért aggodalmaskodik, hogy az apját egyedül hagyja vacsorát készíteni, és elmosolyodtam mivel ez egy bizonyíték volt az elméletemre- igen, ő valóban gondoskodó volt.
Aztán elmentem, tudván úgyis visszajövök, még amikor már Bella alszik.
Nem fogok betolakodni a privát életébe úgy, ahogy az a cincogó macska tenné. Én azért vagyok itt, hogy megvédjem őt, nem, azért hogy leskelődjek utána úgy, ahogy Mike tette volna semmi kétség, ha elég gyors lenne, ahhoz hogy a fák között elfusson, ha úgy adódik a helyzet, ahogy én tudtam. Én soha nem fogom Bellát ilyen durván kezelni.
A házunk üres volt, amikor hazaértem, aminek nagyon örültem. Legalább nem kellett végig hallgatnom az ép eszemet kérdőbe vonó gondolatokat. Emmett azért hagyott egy üzenetet.
Foci a Rainer tisztáson- gyerünk már! Légyszi?
Kerestem egy tollat és oda firkantottam a szavakat: Bocsi, de most nem a kérése alá. A csapat nélkülem is meglesz.
Egy rövid vadászatra mentem aztán, olyan állatokkal tömtem tele magam, amiknek az íze egyáltalán nem volt jó de legalább egy ideig eltelített, utána pedig átöltöztem mielőtt visszamentem Forksba.
Ma éjszaka Bella nem aludt olyan jól. A takaróját lerugdosta magáról. Az arca hol szomorú, hol aggodalmas volt. Kíváncsi voltam vajon milyen rémálma lehet… aztán pedig ráeszméltem, hogy lehet, hogy nem akarom tudni.
Amikor beszélt általában csak érthetetlen dolgokat hadovált össze Forksról. Csak egyszer lehetett érteni mit mondott „Gyere vissza” de nem fejezte be a mondatot. Volt rá valamennyi esély hogy rólam álmodik?
A következő volt utolsó olyan nap, amit bebörtönözve kell töltenem a nap miatt a sulinál. Bella ma még borúsabbnak tűnt, mint tegnap, és ez kíváncsivá tett. Vajon lemondja-e a ma délutáni terveit. Nem úgy tűnt, mint akinek sok kedve van hozzá.
De mivel ő Bella volt, a barátai szórakozását biztos az övé elé helyezi.
Ma egy mélykék blúzt viselt, és ez a szín tökéletesen illett a bőréhez.
A sulinak vége lett és Jessicával megegyeztek, hogy mindenkit majd ő vesz fel-, mert hogy Angela is ment, amiért én különösen hálás voltam.
Haza mentem a kocsimért. Amikor láttam, hogy Charlotte és Peter is ott voltak úgy határoztam, adok a lányoknak egy órát, hogy összeszedjék magukat. Soha nem lennék képes a sebességhatáron belül menni, ahogy követem őket- gondoltam sötéten.
Keresztül mentem a konyhán odabiccentettem Emmettnek meg mindenkinek, aki út közben üdvözölt és egyenesen a zongorámhoz léptem.
Ugh, már megint itt van. Rosalie, természetesen.
Ah, Edward. Utálom látni, ha ennyire szenved. Esme élvezetét felváltotta az aggodalom. A love story, amit ő megálmodott nekem minden pillanattal közelebb érkezett inkább egy tragédiához.
Érezd jól magad ma Port Angelesben. Gondolta Alice vidáman. És szólj, mikor beszélhetek Bellával.
Te teljesen megőrültél. El sem hiszem, hogy képes voltál kihagyni a tegnapi meccset csak, azért hogy nézd, ahogy valaki alszik, morogta magában Emmett.
Jasper nem nagyon figyelt rám, még akkor, sem amikor a dal, amit játszottam kicsit erőteljesebbre sikerült, mint ahogy azt elterveztem. Egy régi dallam volt egy jól ismert témával: szenvedés. Jasper elbúcsúzott a barátaitól, akik furcsa szemekkel néztek rám.
Milyen különös teremtmény, gondolta az Alice méretű fehéres szőke hajú Charlotte. Amikor még legutóbb találkoztunk annyira normális volt.
Peter gondolatai, mint általában most is hasonlóak voltak az övéhez.
Biztos az állatok miatt van. Az emberi vér hiánya végül mindegyiket megőrjíti, következtetett. Az ő haja legalább annyira világos volt, mint Charlotteé és majdnem ugyanolyan hosszú. Nagyon hasonlítottak egymásra- kivéve a méretüket, Peter majdnem olyan magas volt, mint Jasper- kinézetre és gondolkodásban is. Egy jó páros, mindig ezt gondoltam róluk.
Egy pár perc múlva már senki nem figyelt rám kivéve Esmét, én pedig hagyományosabb dallamokat kezdtem játszani, hogy ne vonzzam a gondolatokat magamra.
Nem nagyon izgatott, hogy a többiek mit csinálnak körülöttem, csak hagytam, hogy a zene kirángasson a nyomorúságomból. De nehéz volt a lányt kiverni a fejemből. Csak akkor kezdtem el megint a körülöttem lévőkre figyelni, amikor már búcsúzkodtak.
„Ha megint találkoznál Mariával” mondta Jasper egy picit feszülten, „mondd meg neki, hogy minden jót kívánok.”
Maria volt az a vámpír, aki átváltoztatta Jaspert és Petert is- Jaspert a késői 19. században, Petert nem olyan régen, az 1940-es években valamikor. Egyszer meg is kereste Jaspert, amikor Calgaryban éltünk. Elég eseménydús látogatás volt- rögvest el is kellett költöznünk onnan. Jasper mindenesetre udvariasan megkérte őt, hogy a jövőben tartsák meg a megfelelő távolságot.
„Nem szeretném egyhamar látni őt.” Mondta Peter nevetve- Maria tagadhatatlanul veszélyes volt és nem sok szeretet volt közte és Peter között. De Peter Jasperrel minden esetre nagyon jól kijött. Jasper mindig is Maria kedvencei közé tartozott, kivéve azt az apróságot leszámítva, hogy egyszer még meg akarta őt ölni. „De muszáj lesz, szóval valószínűleg fogok.”
Aztán kezet fogtak, felkészülve az elvállásra. Hagytam, hogy a dal, amit épp játszottam befejezés nélkül érjen véget és kelletlenül a talpamra álltam.
„Charlotte, Peter” mondtam odabiccentve feléjük.
„Örülök, hogy megint találkoztunk Edward” mondta Charlotte kétségekkel teli hangon. Peter csak visszabiccentett.
Te őrült, hallottam Emmettet magam mögött.
Idióta gondolta Rosalie.
Szegény fiú. Esme.
Egyenesen keletre fognak menni, Seattlebe. Nem lesznek a közelébe sem Port Angelesnek, gondolta Alice gyerekes hangon, és bizonyítékként megmutatta a látomását is nekem.
Úgy tettem, mint ha semmit sem hallottam volna. Az ürügyeim már így is elég gyengék voltak.
Csak a kocsimban tudtam megnyugodni picit. Az elektromos, ülésre helyezhető masszírozó, amit Rosalietől kaptam- igen, tavaly még jobb hangulata volt- egészen lecsillapított. Megkönnyebbülés volt az a tudat is hogy minden méterrel, ami elsuhant alattam egyre közelebb kerülök Bellához.